Mintha egy másik Geszti beszélne a Friderikusszal közösen jegyzett podcastban. Egy kicsit rezignált, bölcsebb, megengedőbb. Hogyan jött ez a változás az életedben?
Rezignáció mindig volt bennem, csak viszonylag ritkán nyitottam meg a csapjait – bár azt gondolom, néhány dalszövegemben azért tetten érhető volt. A podcast viszont egy önismereti, életvezetési tanácsokat nyújtani akaró sorozatnak készült, amit Sándor nagyon pontos útmutatásai alapján csináltunk meg. Nyilván hatott rám előtte az a három hónap, amikor el tudtunk utazni a családdal Balira, és volt idő magunkkal, a saját életünkkel és lelki jelenségeinkkel foglalkozni. Élvezni az ottlétet, kiülni a tengerpartra, nagyokat sétálni. Amikor az ember végre valóban a lényegi önmagával találkozik.
Ebből a nyugalomból vissza tudtál hozni magaddal ­valamit, vagy most is három ember helyett pörögsz?
Én azt látom, hogy a legtöbb esetben legbelül a félelem uralja azt, milyen döntéseket hozunk. Van, aki a betegségtől fél, más az elmagányosodástól. Szerintem van egy nagy közös kollektív félelmünk a szegénységtől – ahonnan szinte mindannyian jövünk. Hiszen a szüleink és a nagyszüleink iszonyatosan megküzdöttek azért, hogy kenyeret tudjanak tenni az asztalra, vagy később legalább egy normális frizsiderük legyen. Ezek az emlékek a mi generációnkban még benne vannak, és ebbe a szegénységbe senki nem akar visszahullani. Ezért aztán az egész életét arra áldozza, hogy magasabb életszínvonalat teremtsen. Csak az a probléma, hogy ezt fenn is kell tartani – a fenn­tartása viszont egyre nehezebbnek tűnik.
Ez a fajta mélyen, sokakban megbúvó félelem akadályozza meg, hogy fel tudjuk szabadítani magunkat, és kicsit visszavegyünk a tempóból.
De azt hiszem, én el tudtam engedni ezt az aggodalmat. Nem azért, mert szénné kerestem magam, hanem mert megértettem, hogy amit csinálok és amihez értek, az egy időre még biztosítja azt, hogy – ha nincs szükségünk túl sok mindenre – nyugodtan menedzselhető legyen az életünk. Ezért rá tudok fordulni arra az útra, hogy egyszerűen azt csináljam, ami inspirál, amitől boldog leszek.
Benne van az is a változásban, hogy jövőre betöltöd a hatvanat? Tartasz tőle, vagy felszabadít?
Inkább felszabadít. Kozmikus összefüggéseket tekintve semmi jelentősége annak, hogy én hatvanéves leszek. És ez megnyugtató. Bár az ilyen típusú, nyughatatlan ember, mint amilyen én vagyok, gyakran elvész önmaga fontosságában, és tragédiának éli meg a kisebb-nagyobb változásokat. Miközben meg az életben éppen az a jó, hogy gyakran kiszámíthatatlan módon változik. Ha ezt el tudod fogadni, teljesen mindegy, hány gyertyát fújsz el a tortádon.
Mikor engedted el a saját fontosságodat?
Rajta vagyok az úton, és értem el eredményeket. Például már egyáltalán nincs bennem állandó szereplési láz. Nem kell mindenhol ott lennem, nem kell mindig mindent megnyernem. Ez réges-régen elmúlt, és cseppet sem hiányzik. Azt tartom fontosnak, hogy amivel foglalkozom, annak legyen eredménye, és hatása az emberekre. Mindig azt szoktam mondani, azért zenélünk, hogy a közönség boldogabban menjen haza, mint ahogy odajön. És ha ez sikerül, elértük az aznapi célt.
A podcasthoz visszatérve: Friderikusszal kölcsönösen bevallottátok, hogy nem voltatok nagy barátok. Ehhez képest most kihallatszott az öröm a közös munkátokból. Másokkal is megváltoztak az emberi viszonyaid?
Sokáig drágán fizettem azért, hogy magamra kon­centrálva építettem a különböző projektjeimet. Kevesebb időt hagytam a barátkozásra, mint kellett volna. De még időben rájöttem erre, és az elmúlt tíz évben már nagyon másként élek.
Ez alatt az idő alatt teljesedett ki a családod.
Egészen áthangszereli az embert, ha gyerekei lesznek. Akin nem látszik ennek a nyoma, ott szerintem komoly gond van. Ha nem tud érzelmileg átszerkeszteni, hogy apa leszel, akkor felesleges is azzá lenned.
Ott tudod hagyni a munkát, ha kérik a gyerekek?
Simán. Most persze, már a kamaszkorban, szembeúszkálnak a szülői árral. A nagyobbik lányom, Sári, ritkán kér segítséget, de a kisebbik, Lenke szokott. Főleg magyarból meg történelemből. Olyankor azonnal felpattanok, otthagyok csapot-papot, mert imádom az ilyen együttléteket. Beszélünk az adott témákról, felütjük a Wikipédia-szócikkeket, megnézzük, miről mit kell tudni. A gyerekeim a francia iskolába járnak, ezért sok régies magyar kifejezést nem is ismernek. Egy Arany János- vagy egy ­Petőfi-vers tele van olyan kifejezésekkel, amelyeket majdhogynem szótárazni kell nekik.
Nézel még tévét, vagy már csak szerepelsz benne?
Kizárólag focimeccseket. Néha egy-egy filmet. Van néhány klasszikus, amit soha nem tudok abbahagyni. Ilyen a Csillagok között vagy a Gladiátor. Ezeket ha meglátom, nem bírom elengedni. Az élő fociközvetítések közben pedig azt érzem, hogy ez itt és most történik. Nincs semmilyen szűrő. Nem lehet utólag belenyúlni, és ettől aktuális, izgalmas. Ez lehet érdekes a VIASAT3-on, augusztus végén elstartolt műsorban, az Adom a napomban is.
Hogy mentek bele a szereplők, hogy élőben kövessék egy napjukat, majd a stúdióban veled is élőben beszélgessenek? Ma már mindenki kontrollálni akar mindent.
Szerintem ezt még nem gondolták végig. Lehet, hogy még én sem. Nyilván az első műsorok feszültsége és az egy szempillantás alatt elszaladó idő fogja meghozni az első olyan tapasztalatokat, amelyek miatt esetleg óvatosabb leszek majd. De remélhetőleg mindenképpen tapasztaltabb.
Akkor ennek lesz tétje.
Lesz hát. De nem kell az ilyen téttől meg­rettenni, hanem úgy kell nekiállni, mintha elmennék vacsorázni valakivel, aki érdekel engem. Korábbról már tudom – részben önismereti tanulmányaim révén –, hogy a tét leggyakrabban megbénítja az embert. Erre pedig egyáltalán nincs szükség.
Ki érdekel téged?
Nemcsak a „ki”, hanem a „mi”. Alföldi Robiban pél­dául az, hogyan birkózik meg azzal a fajta magánnyal,­ ami szerin­tem sok olyan művészembernek a sajátja, aki nagyon magasra tört, és sikeres lett. Szerintem a siker gyakran elmagányosítja az embert. Ezt a saját életem tapasztalataként is el tudom mondani egy kicsit.­ Elfogynak a társak, akik képesek örülni a sike­rednek, mert nagyon magadra és az ügyedre koncent­rálsz. Így vagyunk összerakva. Túl későn, idős korunkra jövünk csak rá rendszerint, hogy nem így kéne élni. Mert addigra megértjük, hogy nem a kortársaink a legnagyobb konkurenseink, hanem az idő. A verseny­társaink részben inspirálnak, részben versenyre kény­szerítenek, és nem utálni kell őket, hanem tanulni tőlük. Megbecsülni, hogy van kihez mérned magadat. De ehhez már nagyvonalúság kell, némi érettség és sikerek. Ez segített a Sándorral való együttműködésben is. A kilencvenes évek­ben azt hittem, én leszek majd az első számú tévés műsorvezető, aztán láttam, hogy mégsem én vagyok – hanem ő. Akkor azt gondoltam, meg kéne haladnom őt. Ez aztán nem sikerült. De ettől nem lettem rosszkedvű, hanem egy idő után le is állítottam a televíziós karrieremet, mert más elkezdett sokkal jobban érdekelni. A Gesztiméter című műsorom bukása is figyelmeztetett arra, hogy a tévé nem feltétlenül az én fő műfajom.
Honnan lehet tudni, hogy valami bukás lesz-e, vagy jól fog elsülni?
Nem lehet tudni. Most úgy vagyunk például az Adom a napommal, mint Oppenheimer az atombombával: felrobbantjuk, aztán meglátjuk, mi lesz. Reméljük, nem kap lángra az egész légkör. De azért: ez egy tévéműsor! Megváltozik a világ attól, ha jól vagy rosszul sikerül? Nem. Egy szabálytalan kísérletnek tartom. Játékos lehetőségnek arra, hogy érdekes emberekkel találkozzunk, dumáljunk az életről, róluk.
A feleséged benne van a produkcióban?
Ő irányítja a szerződéskötést a csatornával.
Visszautalok megint a podcastra, amelyben közösen is beszélgettetek a házasságotokról. Ott az derült ki, hogy van, amiben te vagy a jobb, van, amiben ő – és ebben kitűnően együttműködtök.
Ne udvariaskodj, te is tudod jól, hogy az együttélés tele van nehézségekkel. Mindig csikorog némileg a gépezet. Minden kerék és fogaskerék elfárad egy idő után – vagy egyszerűen csak tempókülönbségek jönnek elő. Volt már olyan kapcsolatom, ami azért ment tönkre, mert nem ugyanakkor akartuk ugyanazt. Ráadásul férfi és nő nem ugyan­abban a tempóban öreg­­szik. Sokrétű alkalmazkodást igényel mindez a két féltől, és néha jobban, néha rosszab­bul teljesítünk ebben. De addig jó, amíg ilyen dolgokon lehet gondolkodni, és lehet örülni annak, hogy egyáltalán vagyunk.
A nyáron bemutatták az Ezeregy éjszaka musicalt, amelynek te írtad a dalszövegeit.
És tulajdonképpen leteperte a Szegedi Szabadtéri­ ­Játékok nézőit. Olyan erős, látványos­ előadás jött létre, amire magam sem számítottam. A tervek szerint november elejétől a Pesti Magyar Színházban lesz majd látható, és remélem, ennek a darabnak is olyan hosszú élete lesz, mint a korábbi musicaljeimnek. Tizenhét évvel ezelőtt írtam be az első dalszövegkezdeményt­ a laptopomba. Küzdelmes, kacifántos, sokszor zátonyra futó sztori volt, szó szerint csoda, hogy végül a színpadra tudta tolni magát.
Miért sikerült?
Mert menet közben elkezdtünk nagyon hinni benne szerzőtársaimmal, Monori Andrással és Tasnádi Istvánnal. Ha kitalálok bármit, mondjuk, a Nemzeti Vágtát vagy egy új filmet, és úgy érzem, tudok valamit teremteni, az nagyszerű játék. És nem engedem el, még akkor sem, ha reménytelennek tűnik. Egy romantikus idea éppen elég ahhoz, hogy, mint egy pitbull, az állkapcsomat össze­szorítva kapaszkodjak belé. Amikor a középkorban az építészek hatalmas templomokat terveztek, tudhatták, hogy nem fogják látni megépülni, de mégis bele kellett kezdeniük. Mert tudták, hogy Isten dicsőségére vagy a közösségért emelik. Hogy valami önmaguknál nagyobb dolgot érint­hetnek meg ezáltal. Én is ezért próbálkozom újra és újra megalkotni valamit, ami a szépségről és a jóságról szól. Amiben értelem van, tehetség és fény. Lehet, ez most túl ünnepélyesen hangzik, de nem baj. Hiszen éppen a hétköznapok kisszerűsége és szürkesége az, ami annyiszor maga alá gyűri az embert, ha nem figyel. Továbbra is azt keresem, miben rejlik az alkotó, a mél­tó emberi élet, amiben azok lehetünk, akik szeretnénk.

Fotó: VIASAT3 / Udvardi Attila