A MINŐSÉGI MUNKA ÖRÖME

A szüleim támogattak mindenben, amibe belefogtam, biztattak, és büszkék voltak rám, aminek hangot is adtak. Ennek az alapnak köszönhetem azt a nyugalmat, kiegyensúlyozottságot és törődést, amit igyekszem mások felé is érvényesíteni. Apukám egy nagyvállalat igazgatója volt, rengeteget dolgozott; amikor nyugdíjba ment, utána nem sokkal meghalt. Bírta a terhelést, bírta a felelősséget. Csodálatosan, színesen mesélt, jó fantáziája és elképesztő szókincse volt. Mindenki szerette. Ugyanakkor anyucikám „Beton Böske” és „Tank Aranka” volt, végtelen tudatosság jellemezte. Feltaláló volt: a térképészetben dolgozott, és a térképfüggesztési megoldásoktól kezdve mindenféle dolgokat kitalált, azokat szabadalmaztatta is. Tehát a minőségi munka örömét otthonról hoztam.

ÉRZELMEK ÉNEKE

Presser Gábor is Sík Olga tanárnőtől tanult, az utamon ők indítottak el. Olga mutatta meg a hozzáállást, hogy operaénekesként is boldogulhatok a könnyűzenében, amire Pici bácsi még rátett egyet, és elhívott egy nyolcszereplős színdarabba a Vígszínházba. Azt hiszem, az érzelmeket láthatták meg bennem, azt díjazták ezzel az óriási bizalommal.

BÁTORSÁG ÉS SZERETET

Lang Györgyivel a Rémségek kicsiny boltja olvasópróbáján találkoztam a Vígszínházban. Előtte egy évig vendéglátóztam külföldön, és úgy jöttem haza, hogy enyém a világ, a hajam fölnyírva, a ruhám tele jelvényekkel. Erre jött a pécsi nő, aki ugyanígy nézett ki, laza volt, és nagyszájú. Kétesélyes volt, vagy megutáljuk egymást és rivalizálunk, vagy egymás mellé állunk. Azt hiszem, egyfajta intelligencia kérdése, hogy mind a ketten megtanultuk becsülni azt, amit a másik jobban tud. Tehát ő építhetett arra, hogy én jobban énekeltem, én
pedig arra, hogy ő a színésznő. Györgyitől bátorságot kaptam, beletoltuk mindenkinek az arcába, hogy máshogy is lehet kinézni, máshogy is lehet működni. És tőle tanultam meg, hogyan lehet közösséget építeni, figyelemmel, szeretettel bánni a minket körülvevő emberekkel.

AMERIKÁBÓL JÖTTEM

2009-ben meghívtak az amerikai magyar év rendezvényére New Yorkba, akkor indult el bennem a gondolat, hogy lehet önálló életem is a Pa-dö-dő mellett. Addig nem akartam bezavarni az egységbe, mert tényleg jól működtünk együtt. Fáy Miklós segítségével raktam össze az első önálló műsoromat, amit később egyre több követett, most, októberben is lesz egy új estem.

ITT ÉS MOST

Fontosnak tartom, hogy megtanuljak a pillanatban jelen lenni, hogy megadjam a tiszteletet annak, ami éppen történik. Egyszer az egyik barátunk kislányának a balettvizsgájára mentünk, és látványosan szenvedtem, hogy minek kell nekem ott lennem. Mellettem ült Rubay Ádám barátom, és azt mondta, nézd ezt a pillanatot, legyél itt. És akkor egyszer csak megérkeztem, onnantól halálosan élveztem a műsort, röhögtem, sírtam, néztem a környezetet, a szülőket, mindenkit. Később láttam egy forgatást, ahol a nagy művésznő mindenkivel édesen elcsacsogott, de ahogy elindították a kamerát, megváltozott tudatállapotba került, és csak arra összpontosított, ami van. Amikor Pici bácsival a 13 dalunk című duett­lemezhez a zongorát és az éneket együtt, élőben vettük fel, csodálatos gyakorlása volt ennek a koncentráció­nak. Volt olyan dal, amit felvettünk vagy harmincszor, és az egyik leállásnál elkezdtem egy viccet. Pici bácsi rám szólt: „Ne gyere ki, maradj benne a sodorban, maradj benne a koncentrációban!” Ezt próbálgatom most, és bízom benne, hogy vannak olyan pillanatok, amikor sikerül.

Fotó: dfp / Schumy Csaba