“A szerelem misztériuma érdekel” — Beszélgetés Somossy Barbarával

Somossy Barbara végigkísérte a nyarat – részben a képernyőn – a nézőivel. A Dunán műsort vezet, kérdez, bolondozik. Közben pedig filmrendezői karriert dédelget. Hogy ebből lehet valami, azt jelezheti, hogy egy Petőfi Sándor-vers ihlette szerelmes betyárfilmje, a Sose lesz vége számos díjat nyert már. Barbarával a nyár utolsó, legforróbb napján beszélgettünk.

Éppen most lett vége a nyárnak. És a Nyár 23 műsornak is egyben. 

Egy szempillantás alatt száguldott el ez az időszak. Ez pedig azért van, mert a stáb egy igazi, nagy család. Végignevettük az egész nyarat, félszavakból értettük egymást. Egész más ilyen hangulatban dolgozni. Páratlan élmény, hogy a műsor helyszíne a Balaton partján, a révfülöpi mólón volt. Szeptemberben pedig visszaköltöztünk a stúdióba, mert műsorvezető társaim­mal, Rátonyi Krisztával, Forró Bencével és Fodor Imrével a Család-barátot vezetjük. 

A magánéletedben is több szállal kötődsz a Balatonhoz.

A szüleim Dörgicsén élnek, a gyerekkorom nagy részét ott töltöttem. Ezért aztán ősszel, télen és tavasszal is szeretem a Balatont, amikor kicsit kiürül. A tó körül más a szél és a levegő illata, a víz pedig abszolút nyugalmat sugároz. Ha a partján vagyok, szinte elő sem veszem a telefonomat. Annyira jó kiszakadni a városi őrületből! De egyelőre még Budapesthez kötődöm: a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Koltai Lajos osztályában elvégeztem a filmrendező mesterképzést, és szeretném építeni a filmes vonalat is az életemben. Jövő év elején tervezem forgatni a diplomafilmemet. A tanár úrral napi szinten tartjuk a kapcsolatot: ő tényleg a mesterem. Egy olyan mentor, aki nem engedi el a kezünket. Ugyanakkor vágyom a csendre, amikor csak a gondolataimmal vagyok, vagy a szüleimmel és a szeretteimmel.

Apukád legendás vízilabdázó volt, nemcsak itthon, de Olaszországban is. Azt mesélik róla, nem tudott úgy végigmenni egy utcán, hogy ne állítsák meg.

Mutatták neki az emberek a hetes számot, mert az volt a sapkáján: „numero sette”. Sajnos ezt nem éltem meg, mert amikor én születtem, már edző volt. Olaszországban, később pedig itthon a Vasasnál, a Fradiban és a kecskeméti csapatnál. A rajongást és az emberek szeretetét az irányába azért átéltem a telt házas meccsek során, és amikor a szurkolók kézzel írt leveleket küldtek neki, vagy amikor a csapatából a fiúk jöttek hozzánk locsolkodni húsvétkor. Akkorák voltak, hogy alig fértek be az ajtón! Nagyon büszke vagyok apukámra azért is, mert értékes mintát mutatnak anyukámmal az élet sok területén. Erős egységet, szövetséget alkotnak a mai napig, és megható ezt látni. Nyilván nekik is voltak nehézségeik, de őszintén és tisztán szeretik és tisztelik egymást a mai napig… Szélsőséges elvárásokat nem támasztottak irányunkba a nővéremmel, de mindig rend volt, a határok pedig ki voltak jelölve. Tanulni és sportolni kellett alázatosan, ez nem is volt kérdés.

Miért volt muszáj?

Mert, ahogy nagypapám mondta mindig: a tudás hatalom. A befektetett energia mindig megtérül az élet minden terén. A sport megtanít küzdeni, felállni és továbbmenni. Csapatban dolgozni és gondolkodni… létezni. Ugyanakkor megtanul az ember veszíteni is, és alázattal viseltetni az iránt, ami fontos. Versenyszerűen­ teniszeztem, díjugrattam, de aztán az egyetem előtt abbahagytam, már ami a versenyzésrészét illeti, mert rájöttem, hogy az nem az én utam. 2000-ben mutatták be a Gladiátor című Ridley Scott-filmet. Hétéves voltam. Már előtte is kamerázgattam és fényképeztem, de onnantól kezdve egyértelművé vált számomra, hogy filmrendező szeretnék lenni. Mindig is vonzottak a művészetek. A sport egyébként azóta is a mindennapjaim része: a milánói maratonra készülök, járok bokszra, pilatesre, lovagolok, és ha van időm, teniszezem. De a versenyzésnél mindig azt éreztem, hogy olyan gyomorgörcsöm van, ami blokkol. Nem akartam felülkerekedni az ellenfélen. A filmnél meg a tévézésnél viszont csapatmunka van. Szeretem magamba szívni a tudást meg a tapasztalatokat, és kíváncsi típus vagyok, érdekelnek az emberi sorsok. Tanulni pedig bárkitől lehet. Napi szinten jön egy-egy mondat, ami betalál, és próbálok nyitott szemmel járni. A sport megtanított rá, hogy húzni kell az igát, és szerényen, alázatosan dolgozni, de egy ponton arra is rájöttem, hogy meg kell tanulni határokat kijelölni. Ha igazságtalanságot látok, akkor ma már kinyitom a számat, nemcsak magamért, de a barátaimért is. A húszas éveimet ebből a szempontból nehezebben éltem meg. Küzdenem kellett az előítéletekkel.

A külsőségek miatt?

Részben, hiszen az emberek többsége könnyen ítélkezik. Nem mindenki veszi az energiát, hogy a felszín mögé nézzen. Sokaknak elég csupán egy kép, ami alapján sztereotipizálhat. Nem volt segítségem a szakmában, csak magamra számíthattam, az emberi kapcsolatok terén pedig túl naiv voltam. A kedvességben meg a szeretetben hiszek, de ma már sokkal tudatosabbnak tartom magam, ami persze az életkorral is jár: megtanultam megóvni a privát szférámat. Nagy megnyugvást ad nekem, hogy tudom, nincs rossz döntés, csak döntés van, és legfeljebb később jutunk el oda, ahova kell, kanyargósabb úton. Hiszek az emberi kapcsolatok erejében, abban, hogy csak együtt tudjuk végigcsinálni az életet, kellenek a szövetségesek, szükség van a szeretetre. Mert egyedül nem megy. Most harminc vagyok, és ez az elmúlt időszak hatalmas változásokat hozott el bennem. Nyitott szívű, dinamikus ember maradtam, de most lettem igazán magabiztos.
Ma már csak bizonyos emberek kritikájára és véleményére adok, és van bennem egyfajta megnyugvás is. A saját lelkiismeretem szerint cselekszem, és azon értékrend mentén, amit a szüleimtől hozok. Sokáig cipeltem egy nagy adag megfelelési kényszert, amit szintén az elmúlt években vetkőztem le.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .