Valami lírai szövegbe kezdtem éppen – rózsafelhőkről, az alkonyi esten átsuhanó denevérek röptéről, lágy szellőről, és ehhez hasonló ártatlanságokról –, amikor az utcáról, pontosabban a HÉV-megálló peronjáról egy harsány férfihang kilométerhosszú káromkodásba kezdett. Ebbe az emelkedett szövegbe hamarosan bekapcsolódott egy sipító női szoprán, hasonló minőségű verbális agressziót (így nevezi a nyelvtudomány a káromkodást) alkalmazva… A „Kitépem a szívedet!” szófordulat, mit mondjak, könnyed felszólításnak hatott a kemény káromkodások arzenálja mellett.
Ez a kis hangzó jelenet feltette az i-re a pontot. Aznap ugyanis a hatos villamoson egy tizenéves fiúkból álló diákcsapat kedélyes beszélgetés közben olyan bőszen és csúful káromkodott, hogy odébb mentem. Arról már rég leszoktam, hogy esetleg bármit is szóljak, kérjek, javasoljak. Annyira elharapódzott a nyilvánosság előtti csúf beszéd, igazán megszokhattam volna. De nem tudom megszokni. A villamoson – amúgy nagyon helyesen – hangos zenét hallgatni nem lehet, enni nem lehet… káromkodni igen? Elképzelhető, hogy a fiúk már nem is tudják, hogy mit mondanak? Csak szajkózzák a szavakat…
Aznap még belefutottam egy hasonló jelenetbe.
A Keleti pályaudvaron, a kijelző tábla előtt fiúk, lányok várakoztak. Hátizsákosan, húzós bőröndökkel – kiderült, gólyatáborba mennek, friss gimnazisták. Köztük sokan megszólítás helyett vagy egyszerű kötőszóként használták az általánosan ismert, kétszavas, felszólító módban használt igekötős igét. Nyilván tudják, mire gondolok… igen, b-vel kezdődik. Sokadmagammal én is a kijelző tábla információjára vártam, és arra gondoltam, miért vagyunk kénytelenek ezt hallgatni. És az ifjú gólyák nem csitultak, egészen addig záporoztak szájukból a kétszavak és társaik, míg be nem érkezett a szerelvény, amire vártak. Akkor fogták a hóbelevancot, és megrohamozták a kocsikat. Gondolom, a vonaton sem váltottak stílust.
Ezt volt hát az előzménye annak, hogy lecsaptam a tollamat, azaz nagyot vertem a billentyűzetre, és azt mondtam: Most aztán elég! Valamit tenni kéne. De mit? Hogy lehet megfékezni ezt az áradatot?! Hisz valahogy mindig úgy van, hogy közterületen, járművön a hangos kisebbséget a csöndes többség kénytelen elviselni. S valahogy leszoktunk arról, hogy szóljunk, hogy megjegyzést tegyünk, vagy akár kérjük meg a velünk utazó, magáról megfeledkezett ifjú vagy kevésbé ifjú embertársunkat: viselkedjen.
Addig törtem a fejem, míg eszembe jutott a megoldás. Nekiveselkedtem, és szalonképes, humoros indulatszókat, indulatos kifejezéseket kerestem. Gyerekkori emlékeimből is. És találtam. Nem is keveset. Ezúton felkínálom valamennyit. Egyszerű a használatuk.
Ha valaki indulatos, vagy csak úgy káromló szót mondana, helyette fakadjon így ki: Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát!
