Miklóskám, tegnap engem annyira szíven ütött, ahogy mondtad, hogy a drága Balázsovits Lajossal milyen sokat beszéltetek az utolsó hónapokban.
Ráadásul nekünk elég speciális volt a kapcsolatunk… Együtt jártunk a főiskolára, és sokáig igazán nagyon jó barátok voltunk. Egyszer el is vitt a családjához Nagykanizsára, és csodás egy hetet töltöttünk ott együtt. Őrzök egy főiskolás képet, hárman vagyunk rajta: Lajos, Benkő Péter és én. Jókedvvel vonulunk a főiskola folyosóján. Aztán a sors szétrázott bennünket, mindnyájunknak megvolt a külön, önálló pályánk, és nem is igazán találkoztunk.
Nem is tudtatok egymásról?
Sokat játszottam a Madách Kamarában Almási Évával (Balázsovits Lajos felesége – a szerk.), tőle mindig tudtam, mi van éppen vele. Aztán Lajos lett a Játékszín igazgatója, és én, számomra érthetetlen módon, egyetlen szerepet sem kaptam ott attól kezdve. Bevallom, nagyon rosszulesett, hogy a korábbi barát soha nem hívott játszani. Jobb lett volna, ha még életében tisztázzuk, de talán így jobb.
Aztán mégis felvettétek a kapcsolatot…
Hosszú ideig nem kerestük egymást, majd évekkel ezelőtt egyszer csak megszólalt nálam a telefon: „Balázsovits Lajos vagyok.” Egy pillanat alatt közös témákra találtunk annyi év után: kórház, kezelések, ápolók, orvosok, étkezés, gyógyszerek. Különösen a gyógyszerek. Attól kezdve sűrűn hívogattuk egymást, és eldumálgattunk az állapotunkról és a szakmáról. Azt is megfogadtuk, hogy amint jobban leszünk, együtt eljárunk majd sóbarlangba, az biztos segíteni fog a légzési problémáinkon. Soha nem mentünk el. Az én életemet Hirtling Pista mentette meg, még idejében figyelmeztetett, és elvitt egy zseniális orvoshoz, a nemrég elhunyt Entz László professzorhoz, aki átadott doktor Becker Dávid professzor osztályára, ahol rögtön a legkeményebb kezelésbe kezdtek. Mire Lajos is belefogott, már kicsit késő lehetett. Egyre inkább éreztem, hogy gyengül, fogy a hangja. Szívszorító volt végigkísérni.
Mit kérdeznél most tőle, ha a sors adna még néhány percet, hogy válthassatok pár mondatot? Mit kérdeznél arról, milyen odaát? Mit mondanál erről a világról, amit még meg kellett volna osztanod vele?
Húha… A saját halálomról semmi esetre sem kérdezném. Az nem érdekel. Meséljen, hogy ott mit lehet csinálni. És arról okvetlenül, tud-e valamit a szeretteimről. Mi van apámmal, Tiborral, aki ötvenkét évesen hagyott itt, és persze a fiamról, Tiborról… Róluk szeretnék tudni, ha lehetne tudni valamit. Ez érdekelne…
Egyébként valóban el se mégy otthonról?
Nem. Folyamatosan itthon vagyok.
És mit csinálsz otthon?
Sokat olvasok. Régi klasszikusokat, meg a mostani írók között keresek új kedvenceket. Ez gyerekkorom óta kifogyhatatlan örömforrás. Most meg egy könyv jelenik meg rólam a Corvina Kiadónál jövő tavasszal. Ezt sem gondoltam volna, hogy eljutok idáig, de jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, annyi minden, annyi cifra, rendkívüli, regényes esemény történt a családunkban, hogy Vajda Katival (színpadi szerző – a szerk.) elhatároztuk, papírra vetjük. Ez a családi história nem egy igazán boldog, szokványos történet. Sok fájdalommal, kudarccal, küzdelemmel, diadallal teli. Kezdve a gyerekkoromtól, anyám, apám válásától.
Ez megviselt?
Igen, a gyerekkorom szörnyen nehéz volt. Nem igazán szerettem gyerek lenni, mert nem tudtam, hova tartozom. Apám azt szerette volna, ha nála maradok, de a bíróság másként döntött, és csak a vasárnapokat tölthettem vele. És ilyenkor délutánonként vitt magával engem is a Vidám Színpadra, ahol csodaembereket láttam a színpadon. Az öltözőben találkoztam Salamon Bélával, Alfonzóval, Kazal Lászlóval, Kabos Lászlóval, Kellér Dezsővel, apámmal és a többi korabeli komikussal… Ennek később, gimnazista koromban vetett véget egy lidérces reggel, amikor közölte anyám, hogy ne menjek iskolába, mert apám öngyilkos lett… Később felvettek a főiskolára, és innen vett fordulatot az életem: színházak, filmek, kabarék, tévéfelvételek jöttek szinte sorozatban. Hol futtatva, hol mellőzve éreztem magam. Mostanában, hogy „szobafogságban” vagyok, sok időt töltök tévézéssel. Tudod, vannak ezek a remek sorozatok a Netflixen, nagyon élvezem őket. Ma is sokat gondolok apámra, Benedek Tiborra, aki többek szerint vitathatatlan zseni volt a kabaré színpadán… És persze Tibor fiamra… Ő volt a legnagyobb mindnyájunk közül. Viszont nem akarnék még beszélni róla… Még nagyon fájdalmas. De itt van mellettem Albert fiam, aki nem engedi el a kezemet. Ő is színházzal foglalkozik mint társíró, idén két bemutatója is lesz, a Vígszínházban és a Katonában.
Hiányzik neked a színház?
Nézőként?
Nem. Játszani, csillogni, a színpadon állni, és elvarázsolni a közönséget, akár megnevettetni, akár megrendíteni, részt venni az előadásban.
Szerinted hiányzom?
Nekem fájdalmasan. Pótolhatatlan vagy…
Őszintén, most még nem igazán… Nagyon elegem lett a sok hercehurcából. Most ez a pihenés, erőgyűjtés esik jól. Az orvosaim azt mondják, őszre egészségileg is, hangulatilag is más kondícióban leszek. Akkorra biztosan visszajön némileg az életerőm. Ha olyan szerepet játszhatnék el megint, amihez igazán nagy kedvem van, akkor az jöhet…
Például?
A Hárman a padon az Orlai Produkcióval, a 6színben, és novemberben a Játék a kastélyban a Vígszínházban. Tökéletes darab. Tökéletesen meg van írva a történet, szenzációsak a párbeszédek, a fordulatok, kivételes alkalom eredeti rendezői megoldásokra. Ezt még Marton László rendezte. Lubickol az ember előadás közben. Ilyenekben szeretnék még részt venni. Jó játszani a partnerekkel, ami tulajdonképpen a játék, a színház lényege.
Tudod, hogy nagyon sokat változtál?
Hogy érted ezt? Még csúnyább lettem?
Ó, dehogy! Oldottabb lettél, nyitottabb, érdeklődőbb, kedvesebb.
Talán a betegség? De azt hiszem, nem nagyon változtam. Az igazság az, hogy olyan nagy szeretettel találkozom, elképzelni sem tudtam, hogy van ilyen. Például az ápolók olyan profi módon végezték a munkájukat, hogy én csak csodálni tudtam őket, mindenkit a keresztnevén szólítottak, beágyaztak mindennap, vért vettek, de nem a vérünket. Köszönöm nekik! Igyekszem, hogy ezzel is próbáljam meghálálni nekik és a közönségnek is, hogy kiálltak mellettem, és támogattak a szeretetükkel.
Fotó: MTI / Czimbal Gyula, Kallos Bea, Keleti Éva, Kollányi Péter
