Clara történetét édesapjával, Friedrich Wieckkel érdemes kezdeni, akit szülei teológusnak szántak. Ő azonban, miután húszévesen elment egy koncertre, rájött, inkább zongorázni szeretne. Sajnos akkor már túl koros volt ahhoz, hogy zongoraművész legyen belőle, ezért hangszerboltot nyitott, és zongoratanárrá képezte magát. De megfogadta, hogy gyerekeiből muzsikust farag.
Egy húsz évvel fiatalabb szoprán énekesnőt és zongoraművészt vett feleségül, aki nyolcévnyi házasságuk alatt öt gyereket szült. Kapcsolatuk azonban nem volt boldog. Friedrich Wieck a visszaemlékezések szerint hirtelen haragú férfi volt, feleségével útjaik szétváltak – a gyerekek pedig nála maradtak.
Clara ötéves volt, amikor elkezdett zenét tanulni. Minden napja zongoraórával indult, ezt követte a napi fél óra séta, délután többórányi gyakorlás, esténként színház, opera, koncertek. Ebbe a szigorú napirendbe még az iskola sem fért bele – de az apa nem is tartotta különösen fontosnak. Azt mondta, bőven elég, ha a lánya tud írni, olvasni, és több nyelven beszél. Minden más csak akadályozná zenei karrierjét.
A tehetséges tanítvány
Friedrich Wieck nagyszerű zenetanár volt, aki nemcsak azt tartotta fontosnak, hogy lánya technikailag tökéletesen adja elő a darabokat, de zeneelméleti képzésben is részesítette, és kifejezetten bátorította, hogy improvizáljon, és saját dallamokat találjon ki. Clara
tehetséges tanítványnak bizonyult. Tizenegy évesen tartotta az első nagy koncertjét, és ugyanebben az évben jelent meg az általa komponált első zenemű is: egy keringő. Apja a zenélésen kívül azt is megtanította neki, hogyan kell hangversenykörutakat megszervezni, és hogyan bánjon a pénzzel. Clara naplójából azt is tudjuk, hogy imádott apja „lustának” nevezte őt, mert néha játszani akart volna gyakorlás helyett, és megbüntette akkor is, ha hibázott előadás alatt.
Az igazi törést azonban kapcsolatukban Robert Schumann megjelenése okozta. Friedrich Wiecknek nem tetszett a szegény, labilis idegzetű udvarló, de hiába próbálta egymástól eltiltani a szerelmeseket. Clara végül az édesanyjához költözött, és bírósági engedéllyel huszonegy évesen, apja akarata ellenére ment férjhez.
Férje betegsége
Clara Schumannt manapság leginkább Robert Schumann feleségeként emlegetik, ám a 19. században zongoraművészként nemcsak híresebb volt, mint a férje, de több bevételre is tett szert. Bár az utókor szeret úgy emlékezni rájuk, mint a tökéletes szerelmesekre, sok bizonyíték utal arra, hogy ez a legenda hamis, mert mindketten mást vártak a házasságtól. Schumann úgy képzelte, hogy felesége otthon marad, és a születendő gyerekeiket neveli, Clara viszont nem akarta feladni karrierjét, azért sem, mert a család jövedelmének nagy része az ő fellépéseiből származott. Nyolc gyermekük született, akiket gondos zenei oktatásban részesített.
Robertet egyre gyakrabban kínozta „kedélybetegség” és az ezzel járó krónikus fülcsengés. 1954-re a helyzet olyan súlyossá vált, hogy öngyilkossági kísérletét követően elmegyógyintézetbe vonult. A kilenc hónapos terhes Clarának az orvosok azt tanácsolták, egy ideig ne látogassa meg a férjét, mert túlságosan felzaklatná őt az állapota. Ő pedig hallgatott rájuk, és végül két nappal halála előtt ment csak elbúcsúzni tőle. Bár élete során negyvenhét naplót írt tele, ebből ma már csak tizenkettő van meg. Ebből az is kiderül, hogy a munkába és gyerekei nevelésébe, zenei oktatásába temetkezett bánatában. És visszatért régi szenvedélyéhez, a zenéhez. Ráadásul egy új hódolója is akadt Johannes Brahms személyében.
Kikosarazott szerelmes
Brahms rajongott a Schumann házaspárért, és ők őszinte szeretettel fogadták a házukba a fiatal, alig húszéves zongoristát. Néhány év alatt szinte családtag lett belőle, akit gyermekükként kedveltek. Amikor Robert elmegyógyintézetbe került, Brahms mindenben igyekezett a nála tizennégy évvel idősebb Clara életét megkönnyíteni. Elvállalta az újszülött Felix keresztapaságát, beköltözött Schumannék házába, és igyekezett pótolni az elveszett apafigurát a gyerekek életében. Közben pedig beleszeretett a gyönyörű és végtelenül tehetséges asszonyba. Hogy Clara pontosan mit érzett iránta, nem tudjuk, de azt igen, hogy férje halála után elutazott Brahmsszal Svájcba, és miután visszaérkeztek, a férfi elköltözött.
A töredékesen fennmaradt levelekből, visszaemlékezésekből arra lehet következtetni, hogy a férfi megkérte a nő kezét, aki visszautasította. A házasság helyett igaz szerelmét, a művészetet választotta, kapcsolatuk azonban barátként megmaradt a zeneszerzővel.
Clara férje halála után még negyven évig koncertezett, és hetvenkét éves korában volt az utolsó fellépése. Ekkoriban a világ egyik legjelentősebb zongoraművészeként emlegették, és sokan úgy vélték, hogy Lisztnél is nagyobb tehetség. Finom, költői, kidolgozott játékát nagyra becsülték a hallgatók – és mivel műsorának nagy részét férje, és később Brahms művei tették ki, nagyon sokat tett a két férfi hírneve érdekében. Ezzel tudta a legjobban kimutatni, mennyire szerette őket.
A zeneszerző
Bár Clara egész életében komponált, a korszellem rá is hatással volt. Ugyan a kritikusok (és még saját férje is) jónak tartotta műveit, ő gyakran panaszkodott arról, hogy hiányzik belőle az eredetiség és az erő, valamint hogy a gyerekvállalás miatt kimegy a fejéből sok gondolat és dallam. Házasságuk elején több zeneművet férjével közösen írtak alá, mert azt kívánták, hogy az utókor „egy szívként” gondoljon rájuk, de végül visszavonult a zeneszerzéstől, és nem adta elő többé saját szerzeményeit. Halála után művei ezért feledésbe merültek, amelyeket csak a hatvanas években fedeztek fel újra.
Fotó: Getty Images, Glix/Alamy
