A természetjáró ember fegyelmezett. Figyeli a turistajelzéseket és végigolvassa a kiírásokat, mert azokból tudhatja meg például, hogy mi a teendő, ha feltűnne egy medve. Ha az erdő szélén egy tábla azt mondja, hogy az ösvényt körülölelő erdő magántulajdon, és a tervszerű vadgazdálkodás miatt pillanatnyilag nem látogatható, akkor a kiránduló bosszankodik kicsit, majd visszafordul. Ez történt nemrég az Országos Kéktúra Sirok–Szarvaskő szakaszán, ám a fekete öves túrázók nem hagyták magukat holmi paragrafusokkal megvezetni. Kiderítették, hogy vadászat idejére valóban lehet korlátozni az erdő használatát, de mivel az adott út nem erdő, így nem vonatkozik rá az erdőtörvény. A tábla lekerült, a vadász hoppon maradt, az út járható, az emberben mégis ott marad a kétely, hogy akkor holnap vagy jövő héten kinek higgyen. 

A törvényeket betartjuk, a hivatalos szervek utasításait követjük, a pecsétes papíron érkező leveleket kétszer olvassuk el. Ez nem(csak) a kisember hatalomtól és büntetéstől való rettegése, hanem egy társadalom működésének alapvető feltétele. Sokáig azt is fenntartások nélkül elhittük, amit a tévében mondtak vagy az újságban írtak. Ezt az ártatlanságunkat mára elveszítettük, ahogy azt is tudjuk, hogy nem a ruha teszi az embert, a reflexek mégis működnek. 2016-ban két ausztrál fickó láthatósági mellénybe bújt, és öntudatosan megindult. Ingyen jutottak be moziba, állatkertbe, Coldplay-koncertre. A módszert azóta többen tesztelték, és állítják, hogy minden csak magabiztosság kérdése. Kevésbé zsivány személyiségeknek persze marad a kihívás, hogy elkerüljék a csapdákat. 

A jó hír, hogy van megoldás. Egy oktatáskutató szakértőm magyarázta egyszer, mennyire fontos az aktív állampolgárság, hogy tudjuk, jogunk van kérdezni és véleményt nyilvánítani. Kritikusan kell kezelnünk a különböző hírforrásokat, és nem kell mindent kérdés nélkül elfogadnunk. A legtöbb dolgot két kattintással lehet ellenőrizni, de bátran telefonálhatunk vagy érdeklődhetünk személyesen is. Megéri nem hagyni magunkat.