Az életszülte történetek hősei soha nem feketék, fehérek, nem ördögök és angyalok, csak esendő, hibázó, szerető és gyűlölködő emberek – tépelődöm egy budai kávézó őszi teraszán, míg a negyvenegy éves Ágotát várom. Ám a késve beviharzó beszélgetőpartneremre nem hat a kék ég és a langyos napsütés, mert ahogy letelepszik, azonnal az apját szidja. Aki még most, szombat délelőtt is elvárta volna, hogy ellenőrizzen egy munkát. Csöndben megjegyzem, én is dolgozom szombat délelőtt, de meg se hallja, csak azt hajtogatja, nem akar parancsra robotolni a szülei műbútorasztalos cégében, s reméli, nem fogom megsajnálni az „öreget”, inkább őt és a szülői vállalkozásoktól irtózó sorstársait értem majd meg, ha már sokat írok a szabadságról. Megisszuk a finom jegeskávénkat, mire végre megnyugszik, és tudomásul veszi, nem leszek bíró…
Csak csodálat
– Nem akarok én feltételeket szabni, hiszen a lelkem mélyén félek az emberektől, csakhogy annyi kritikát kaptam már apától, hogy nem merem elhinni, engem is megérthet valaki – magyarázza feszülten, majd határozottan közli, hogy az édesapja végtelenül szorgalmas, becsületes, de nem lehet elviselni. – Persze anyukám gyengesége is kellett ahhoz, hogy apaistenné nője ki magát, és azt higgye, tőle forog a föld, és ő tud mindent legjobban. Pedig a nagymamám szerint az asztalosszakmával rendelkező fiatal apánk még nem volt zsarnok az esküvőjük után, kedvvel és jól dolgozott, mindenki dicsérte az álmos kisvárosunkban, csak megbolondult a sikereitől.
Egy idő után annyi megrendelést kapott, hogy sok új alkalmazottat kellett felvennie, akiket maga tanított be, az édesanya is feladta a tanítói hivatását, hogy segítsen neki, és a cég egyre nőtt. Az apa tudta, a hozzá hasonló, kiváló szakemberek, akik nemcsak polcokat, de teljes szobabútorzatot is készítenek méretre, általában külföldön dolgoznak, de ő maradt. Annyit akart keresni, hogy abból ne csak jól éljenek, de a világot is bejárják. Szigorú volt önmagához, a beosztottaihoz, de legkeményebben a gyerekeivel bánt, akikre a cég jövőjét kívánta bízni. Fel sem merült benne, hogy mást is akarhatnak… Megkövetelte, tiszteljék, csodálják és tanuljanak jól, hiszen a fiának a virágzó cég szakmai irányítását, a lányának pedig az adminisztratív vezetést szánta.
Csak harc
– A hozzánk hasonló családok többségének is az a tragédiája, hogy a szülők elképzelni sem tudják, hogy mi, gyerekek nem kérünk a jóból. Ők a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben születtek, ismerik a szegénységet, de minket, akik a kilencvenes években voltunk gyerekek, épp a szüleink szorgalma védett meg a szociális félelmektől. Ráadásul hasonló helyzetű családok csemetéivel barátkoztunk, bezárkóztunk a kapszulánkba – nemigen vettük észre a szegényebbeket, tanultunk, buliztunk, élveztük a külföldi utazásokat –, és úgy gondoltuk, jár nekünk ez a nem kiugróan gazdag, de azért kényelmes élet. Erről sokat beszélgetek az intelligens, művelt férjemmel, akit apám nem becsül, mert keveset keres, hiszen szociális területen vezető, én viszont összeroppannék nélküle. Hiszen apa kiskorom óta elégedetlen velem. Felháborodott, ha becsúszott egy-két négyes a bizonyítványomba, haragudott, amikor dagi voltam, de akkor is, amikor nagyon sovány, lenézte a barátnőimet és a fiúimat, utálta a stílusomat, szerinte egy leendő üzletasszony már fiatalon is legyen elegáns. Nem véletlen, hogy a bátyám csak húszéves koráig bírta. Ő kedves, laza srác volt tizenévesen, imádott főzni, koktélokat keverni, de azért bejutott az apa által kinézett főiskolára, hogy majd átvehesse a céget. Csakhogy a huszadik születésnapját és 1999 karácsonyát már Amszterdamban ünnepelte az okos, nála idősebb barátnőjével, akivel titokban lépett le, mert nem bírta tovább sem a számára unalmas tanulmányokat, sem az otthoni terrort. Amúgy apa jóslatával ellentétben, miszerint el fog zülleni, most is együtt van a barátnőjével, kávézót nyitottak, jól élnek, szép a kislányuk, de sajnos alig tud magyarul.
Ágota vonásai kemények, amikor az apját említi, de azért megkér, változtassam meg néhány fontos elemét a történetének, mert nem akarja, hogy felismerjék a családját. Majd amikor én kérem arra, próbáljon felidézni egy kellemes emléket az apjáról, hosszan gondolkodik, aztán nevetni kezd.
– Kellemes emlékem nincs, de a „betiltott kamaszkorom” egyszerre vicces és drámai. Képzeld magad elé a következő jelenetet: nagy vendégség van nálunk, apám utálja, ráadásul bosszantja, hogy egy jóképű szomszédunk büszkén meséli anyának, hogy a fiát felvették a Műegyetemre, pedig rémes volt a gyereke kamaszkora. A mondókájára apám, akiben volt már némi alkohol, emelt hangon reagált. „Nálunk nincs kamaszkor, mi nem foglalkozunk a pszichológusok baromságaival, ha a kölykeim nem teljesítenek a középiskolában, és nem becsülik a családi értékeket, mehetnek isten hírével! Egy fillért sem adok nekik, kerítsenek más balekot, aki eltartja őket!” Soha nem fogom elfelejteni a szavait! Tizenöt éves voltam, a tesóm tizennyolc, elsüllyedtünk szégyenünkben, és imádtuk a szomszédot, aki röhögve felelt apánknak. „Nem vagy normális, betiltod a gyerekeid kamaszkorát? Rá fogsz fázni, meglátod!” Sajnos nem lett igaza. Nem apám fázott rá, hanem én.
