Úgy tudom, most először jött Magyarországra, sőt, Közép- és Kelet-Európában sem járt még ezelőtt. Van fogalma róla, mekkora kultusza van ebben a térségben a Dallasnak és a sorozat főbb szereplőinek még ennyi év után is?
Valóban sosem voltam még az egykori keleti blokkban. A Dallas szereplői közül többen is jártak erre, Larry például többször is (a Jockey-t alakító Larry Hagman – a szerk.). Viszont sokakkal találkoztam Magyarországról, Romániából és Csehszlovákiából, akik mind ugyanazt mesélték erről a korszakról, miszerint egyetlen tévécsatornájuk volt, azon ment a Dallas, és mindenki nézte. És hogy ez volt ez első igazi találkozásuk a Nyugattal. Szerencsésnek tartom magunkat, hogy mi lehettünk azok, akik valamiféle hidat képeztünk. Hálát adok ezért, mert biztos vagyok benne, hogy segített az embereknek. Azt gondolom, a tévének lehetősége van arra, hogy változást hozzon. A Dallas jó példa erre. Negyven éve készült, de a mai napig olyan reakciókat kapok, mint az öné, és ez fantasztikus érzés. Szóval köszönöm.
Akkoriban egyébként tudtak erről? Hogy itt nálunk ilyen nagy hatása volt a Dallasnak?
Nem, abban az időben erről semmit sem tudtunk, sem én, sem a többiek, mert nem igazán jutottak el hozzánk visszajelzések. Úgy is fogalmazhatok, hogy az információ sosem ért el a vasfüggönyön túlról hozzánk, míg a Dallas eljutott a másik irányba. Csak később hallottuk, mennyire népszerű volt, és milyen fontos rengeteg embernek, hogy nézhetett minket. Én különösen szerencsésnek gondolom magam, mert én alakíthattam a jófiút. A pozitív hőst.
Az biztos. Mindenki imádta Bobbyt. Ma is érzi ezt a szeretetet?
Teljes mértékben. Tegnap este elmentem egyet sétálni, és végül betértem egy étterembe vacsorázni. Az emberek felismertek, attól függetlenül, hogy helyiek voltak-e, vagy turisták, és, mondjuk, Amerikából vagy Franciaországból jöttek-e. És azért ismertek fel, mert nézték a Dallast, és elismerik mindazt, amit a sorozat képviselt.
Hogy tetszik önnek Magyarország?
Még csak egy napot töltöttem itt, de nagyon tetszik. Mindig is szerettem volna eljönni ide, ahogyan a partnerem, Linda (Linda Purl amerikai színésznő – a szerk.) is. Több barátom járt már erre, már csak azért is, mert ezek az országok kiváló forgatási helyszínek, és rengeteg film készül Magyarországon, Romániában és Csehországban. Sok ismerősöm dolgozott már errefelé, én pedig még soha. Tíz napot töltök itt, abból négyet forgatok, szóval sok szabadidőm lesz. Ezért csatlakozik hozzám az én Lindám is, hogy együtt fedezzük fel ezt a helyet.
Valóban sok külföldi produkció készül nálunk, de ön most kimondottan egy magyar film kedvéért jött.
Igen, és mindenki magyarul beszél körülöttem. A filmben én is az önök nyelvén fogok beszélni, mert szinkronizálnak majd. Mindenki azt mondja, nagyon nehéz nyelv. Állítólag még a magyaroknak is.
Miért mondott igent erre a filmre?
Két okom is volt. Először is ez a munkám. Ha épp nem forgatok, és megcsörren a telefonom, a vonal túlsó végén pedig valaki azt kérdezi, akarok-e dolgozni, miért mondanék nemet? Szeretek dolgozni. Aztán megkaptam a forgatókönyvet, és egy szót sem értettem belőle, angolul volt ugyan, de nem értettem a gombfocit, sem a technikai aspektusait, sem semmit vele kapcsolatban. Viszont a történetet azonnal rendkívül szórakoztatónak találtam. Nem volt okom nemet mondani. Eljöhettem Magyarországra, csatlakozhat hozzám Linda, olyan stábbal forgathatok, akikkel még soha nem dolgoztam, és tanulhatok is.
Színészként hogyan éli meg azt, hogy ennyire felgyorsult a világ az elmúlt évtizedekben?
Amikor kezdtem, egészen más volt a tempó. Azok a sorozatok – a Dallas, majd az Egyről a kettőre – egyszerűbbek voltak. Ha megnézünk egy régi Dallas-epizódot, a jelenetek szép nyugodtan bontakoznak ki. Látunk egy nagyobb látószögű képet a szobáról, néhány közelit az arcokról, és ennyi. Ma egy ilyen jelenet tele van vágással, és legalább háromszor annyi nyersanyagot forgatnak hozzá, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Szóval igen, ma minden gyorsabb, de nem követhetetlen. Úgy is fogalmazhatok, hogy mindenki hozzászokott ehhez a tempóhoz, és senki nem pánikol a forgatásokon, mert ez a megszokott. Ez a normális.
Visszatérve Bobbyra, utólag hogyan látja, mennyire pecsételte meg a karrierjét egy ennyire ikonikus szerep? Úgy gondolom, ennek vannak előnyei és talán hátrányai is.
A karrierem nagy részében olyan karaktereket játszottam, mint Bobby. Egyik első szerepemet az Ember az Atlantiszról című sorozatban kaptam, egy szuperhőst alakítottam benne. Aztán tizenhat évig én voltam Bobby, a Dallas jófiúja. Utána egy vígjátékban én formáltam meg a jó fej apukát. Ebben a magyar filmben is, amit most forgatok, tulajdonképpen az én karakterem a megmentő. A közönség ilyen figurákat vár tőlem, és én ettől majdnem teljes mértékben boldog vagyok. Ha van ennek hátulütője, az az, hogy bizonyos szerepekről többen úgy gondolkoztak, azokat nem lehet rám osztani, mert Bobby után az emberek nem hinnék el. És van még egy hátránya, ami kicsit szomorúsággal töltött el bennünket, hogy Larry Hagman, Linda Gray és én soha nem dolgozhattunk együtt semmi másban. Igazán szerettük egymást, és nagyon jó lett volna még együtt játszani, de ha az emberek megláttak volna minket együtt a képernyőn, önkéntelenül azt gondolták volna, „itt van Jr., Bobby és Sue Ellen”. Szóval megértem, hogy a producerek sosem merték ezt megkockáztatni. Mindössze ennyi hátránya volt ennek a szerepnek. De valójában az egész karrieremmel kapcsolatban hatalmas hálát érzek.
Ha már itt tartunk, tudta, hogy a magyar verzióban Bobbyt ugyanígy hívták, de Sue Ellen Samantha volt, Jr. pedig Jockey?
Nem, erről nem hallottam! Alig várom, hogy elmesélhessem Lindának. Larrynek sajnos már nem mondhatom el, mert ő már nincs köztünk. De ez nagyon érdekes. A zene ugyanaz volt?
Igen, azt is generációk dúdolják a mai napig.
Franciaországban viszont más zenét kapott a sorozat. Ugyanis ott akkor volt egy olyan szabály, mely szerint minden sorozatnak és filmnek, amit levetítettek náluk, helyi szerző kellett hogy zenét szerezzen.
Nahát! Ezek szerint minden országnak megvannak a saját kis őrületei.
Bizony. És ez úgy derült ki, hogy amikor huszonöt évvel ezelőtt odautaztam, és betértem egy étterembe, hirtelen megszólalt egy számomra ismeretlen zene, az emberek felálltak, és elkezdtek nekem tapsolni. Én pedig körbenéztem, és nem értettem, mi folyik itt. Aztán megtudtam, hogy ott az volt a főcímzene, amit elkezdtek játszani a tiszteletemre.
Már sokszor szóba került a partnere, Linda. Igaz, hogy Zoomon keresztül ismerkedtek meg?
Részben igaz, bár már évek óta tudtunk egymásról, mindketten hosszú ideje ugyanabban az iparágban dolgozunk. Talán ha két-három alkalommal találkoztunk az elmúlt ötven évben… De olyankor is csak néhány szót beszéltünk. Aztán jött a Covid, és egy közös barátunk chateléseket szervezett az ország különböző pontjain élő barátai számára. Később ez a barát valahogy lemorzsolódott, én pedig a chatelésből telefonhívásra váltottam, utána pedig Facetime-ra. Linda egyszer mesélte, hogy van ez a Zoom-dolog, beszélhetnénk azon. Úgyhogy ennek az lett a vége, hogy közel három hónapon át mindennap két és fél, három órát zoomoltunk, zenét hallgattunk, verseket olvastunk, mindenféléről társalogtunk. Néhány hónap elteltével rájöttünk, hogy valami alakul köztünk. Amint lehetett, autóba ültem, hogy meglátogassam. Azóta együtt vagyunk, és ennek már három éve.
A felesége 2017-ben halt meg, évtizedekig éltek együtt. Gondolta volna, hogy még egyszer önre talál a szerelem?
Bizony, negyvenhat évig voltunk házasok. Amikor meghalt, úgy éreztem, ez nagyon szép és hosszú idő, négy unokám van, szeretem az életem, boldogan élek a farmomon, nem várok már ennél többet. Akkor döbbentem rá, hogy valami hiányzik, amikor találkoztam Lindával. Hiányzik mindaz, amit a feleségemmel élhettem át. Amiről azt hittem, már jól megvagyok nélküle. Amikor Linda és én kapcsolatba kerültünk, felismertem, milyen fontos, hogy mindez újra belépett az életembe. Rájöttem, hogy nincs meghatározva, hány embert lehet szeretni, és mennyire. Erre jó példák a gyerekeim is. Két fiam van. Amikor megszületett az első, ezt tartottam a világ legcsodálatosabb dolgának. Aztán a feleségem újra teherbe esett, és az első gondolatom az volt, hogy most mi lesz. Meg kell osztanom a szeretetemet két gyerek között? Aztán kiderült, hogy mindkettejüket tudom százszázalékosan szeretni. Ezt a tudásomat idéztem fel magamban, amikor találkoztam Lindával. Az, hogy szeretem őt, nem jelenti azt, hogy ne szeretném a feleségemet ugyanúgy, ahogyan azelőtt negyvenhat évig. Számomra az a nagy tanulság, hogy nem kell feltétlenül elfogadni a status quót. Rendben van az is, de érdemes ébernek lenni, és venni a nekünk szóló üzeneteket, mert sosem lehet tudni, és ha nem járunk nyitott szemmel, talán lemaradunk egy magasabb szintű boldogságról.
Az életkor nyilvánvalóan csak egy szám. De mit jelent önnek?
Kedvesem, így néz ki a hetvennégy! Tényleg csak egy szám, de van abban valami szórakoztató, ha valaki a közönség előtt öregszik meg. Főleg, hogy még mindig népszerű a Dallas, amiben harmincéves voltam. Aztán szép lassan negyven, de még mindig nem hetvennégy. Mindig vicces a pillanat, amikor felismernek, és közben leesik nekik, hogy én is idősebb lettem. Ami biztos, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket a harmincéves Patrick Duffy megtehetett, hetvennégy évesen azonban már nem lenne ildomos. Túl sokan vannak azok, akik az én koromban ugyanazt próbálják csinálni, amit fiatalon. Ez általában nem sül el jól. Én boldog vagyok az életkorommal, nem cipelek nagy súlyokat, és nem szaladok túl gyorsan.
Gyönyörű végszó lenne, de egy dologról még nem beszéltünk. A buddhizmus most is nagy szerepet játszik az életében?
Igen! Most is ott áll egy kisebb oltár a szobámban, végigkíséri az egész életemet a buddhizmus. Rengeteget ad nekem, és teljesen más perspektívából segít szemlélni a világot. Mindig arra tanított, hogy ne használjam ki a hírnevemmel járó előnyöket, hanem a személyes életemet gazdagítsam. Hogy értéket teremtsek magam körül. És egész életemben azt látom, hogy ha ez sikerül, akkor minden más is ezt az irányt követi.
