Kata, ragyogsz! Ez még a nyaralás?

Biztos. Nyáron a barátnőmmel leutaztunk az olasz csizma sarkába, egészen Pugliáig. Én még soha nem jártam ennyire délen. Csoda volt! Becsuktam a szemem, átéltem, hogy végre eljutottam ide is, és kicsordultak a könnyeim.­ Imádom az olasz cirkuszt, egyszerűen kell nekem! Beszélek is olaszul, a gimnáziumban olasz tagozatos voltam. Szívesen élnék is ott, csak sajnos Olaszországban nincs musicalkultúra, az opera a mindenük. De jól van ez így. Szóval háromezer-hatszáz kilométert vezettünk felváltva a barátnőmmel, mert mindkettőnknek rakéta van a hátsójában, és időnként iszonyúan elfáradtunk. De ha volt előttünk egy város, amit még meg akartunk nézni, egymásra pillantottunk: meghúzzuk? Meg. És elrepesztettünk odáig.  

Mindig is elképesztettek az energiáid!

Az 1972-es napkitörés pillanatában születtem, az asztrológusom, Izing Klári szerint azt a rengeteg energiát, ami ott előtört, én mind magamban hordozom. Kiskorom óta késztetést érzek, hogy átadhassam ezt az embereknek, vigasztaljam őket, segítsek nekik. Ha valaki sírt az óvoda udvarán, én sorba állítottam a gyerekeket, és megénekeltettem őket. Egyből kiderült az ég. Édesapám attól kezdve úgy hívott: „a nap gyermeke”. 

Már akkor tudtad, hogy a dalban erő lakik. És azt, hogy színpadon fogsz énekelni?

Azt is. Remek tanáraim voltak, így kerültem be az Operaház gyerekkórusába, aztán Sík Olga néninél énekeltem, többek közt Zsédával és Szekeres Adriennel. De én nem szólókarrierre vágytam, mint ők, kérdezték is, hogy miért. Azért, feleltem, mert a musical egy társasjáték. És én imádok csapatban dolgozni. Ott egymásnak adjuk át az energiát, és abból a végén valami csoda születik. Így lett belőlem musicalszínész, akinek az ének mellett táncolnia és színészkednie is kell. És én ezt máig élvezem.

Az imént elárultad, hogy naplót írsz. Nem hittem volna rólad, annyira pörgős vagy.

Hát pont azért. A nyaraláson is írtam, mert már a negyedik napon úgy éreztem, mintha két hete úton lettünk volna, annyi mindent láttunk. Mindig sok humort csempészek a bejegyzésekbe. Most is, amikor felolvastam ezeket a részeket a gyerekeimnek, Jankának és Samunak, gurultak a nevetéstől.

Melletted nem is lehet unatkozni! Bármit csinálsz, minden tekintet feléd fordul. Most pél­dául tele van a fogyásod hírével az internet. Hány kilónál tartasz?

Mínusz tizennégynél. Itáliában súlyos károkat szenvedett ugyan a diétám, de sikerült visszatérnem hozzá. Cirka fél év alatt ledobtam a fölösleget, csak azzal, hogy nem ettem se édességet, se kenyeret. Egy percig nem éheztem, ne aggódj! Gluténmentes kenyeret és tésztát ­fogyasztok, és egy speciális gyógynövénnyel segítem a fogyást. Anyu is beszállt, és csak úgy csorognak le róla a kilók. Már meséltem, hogy egy házban lakunk, ő főz a „menzásokra”, így hív minket, külön Samunak, meg nekünk. Borzasztóan örülök, hogy visszakaptam a 38-as­­­ méretemet, nem győzök ruhákat vásárolni a neten. Egyik nap a lépcsőn anyu üzenete fogadott: „Kis Kató, ideje lenne visszafogni a költekezést, mert az utóbbi hónapokban már néhány futárt örökbe fogadtam.” A hasamat fogtam a nevetéstől. De hát egy kis jutalom jár nekünk, ötvenes nőknek, akiknek rajtaütés-szerűen lelassult az anyagcseréje, nem igaz? 

Tökéletesen egyetértek. És honnan a motivációd? Legfőképp az szokott hiányozni a fogyáshoz.

Miután tönkrement a párkapcsolatom, és tavalyelőtt karácsonykor egyedül maradtam, kétségbeestem. Nem így képzeltem el az ötvenediket… Idefele pont ezen gondolkodtam, hogy ezt szeretném most elmesélni a Nők Lapja olvasóinak. Hogy hogyan sikerült kimásznom a gödörből, amibe két éve belezuhantam. Segíteni szeretnék az ötvenes nőtársaimnak, ha már így megkínlódtam. A Menopauza című előadásban felkínált szerepet is ezért vállaltam el tavaly ősszel a Játékszínben. Szóval… Az én életem egy tündérmese volt ötvenéves koromig. Pontosan olyan, amilyennek a musicalekben látszott. Minden könnyen jött. A siker, a szerelmek, a gyerekek. És ahogy a ma már felnőtt Janka lányom találóan megfogalmazta: „Anya, neked most az a nagyon nehéz, hogy míg mások fokozatosan megtanultak a nehézségekkel együtt élni, és megugrani az akadályokat, te ötven évig egy álomvilágban éltél. Mindent tálcán nyújtott az élet, s bár nyilván helyt kellett állnod a pályádon meg a magánéletedben, de ilyen sokkoló változások, mint amik most köszöntek rád, eddig nem voltak. Nincs rutinod, hogyan kezeld.” Igaza volt.

Milyen változásokról beszélsz? A szakítást értem. 

Dehogy érted! Amikor hét évvel ezelőtt megismertem ezt a nálam huszonkét esztendővel fiatalabb pályakezdőt (Pesák Ádám musicalszínész, Kata volt párja – a szerk.), tudtam, hogy ennek a kapcsolatnak nem lehet jövője. Egyszer úgyis továbbáll. Aztán szép lassan elhittem, hogy együtt maradhatunk. Szívvel-lélekkel hittem kettőnkben, és akkor hirtelen… Az ötvenedik születésnapomon ott álltam egyedül, sebzetten. Nem akartam meglepetéspartit, a végsőkig elleneztem, de utólag hálás vagyok a szüleimnek és a barátaimnak, hogy mégis megszervezték nekem. Legalább százan eljöttek! Elbőgtem magam. Iszonyú fontos a barátok támogatását érezni egy ilyen helyzetben… De volt más baj is. A változások az Operettszínházban, ami harminc éve az otthonom. Képzeld el, hogy ennyi ideje ugyanaz az öltözőm, és ugyanazok a kollégáim. Az az én családom, a fészkem. És hirtelen azt éreztem, hogy már nem számítanak úgy rám, mint korábban. És ennek csak az egyik oka volt az, hogy most nem a musical, hanem az operett szárnyal. Nem mintha nem szeretném az operettet, sőt, imádom, meseszép előadások születnek, de az elmúlt húsz évben fordítva volt. És hiába vigasztal Szabó P. Szilveszter kollégám, lelki társam, hogy Kató, ezt a tüzet mi raktuk harminc évvel ezelőtt az Elisabethtel, és nézd meg, mennyien melegednek nála ma is. Mert a vendégkoncertjeinken továbbra is tombol a közönség. Mégis, fáj a változás.  

És mi volt a másik ok? Gondolom, valami személyes. 

Na jó, elmondom… Nem kaptam meg egy főszerepet a színházban, ami pedig úgy nézett ki, az enyém lesz. Egy mellékszereppel kellett megelégednem, és az Oroszlán egóm ezt nehezen viselte. Köztünk legyen szólva, utólag megnéztem a járvány alatt rólam készült videókat, és én sem osztottam volna magamra a főszerepet, olyan duci voltam. És milyen az élet! ­Éppen ezért a mellékszerepért ítélték nekem a Honthy-­díjat. Tény, hogy gőzerővel próbáltam. Az embert, tudod, fűti a dafke, óriási elánnal vetettem bele magam a munkába. Terápia volt nekem az akkor, és nem csak a színházban, a koncertjeimen is. Mert azt csak utólag fogtam fel, hogy a színház vezetése cserébe óriási szabadságot hagy nekünk, engedik a vendégszerepléseket, a magánprojekteket. Új távlatok nyíltak előttem… De a munkaterápiánál tartottam. Tavaly nyáron a Chica­góval léptünk fel Nagy Ervinnel meg Ónodi Eszterrel, és olyan őrült tempót diktáltam, hogy könyörögtek, vegyek vissza belőle. Valóban fékevesztett voltam, nem lehet úgy musicalfőszerepet játszani, hogy egész éjjel táncolsz előtte. De én csak pörögtem tovább, menekültem önmagam elől. Egyszer csak azt vettem észre, hogy iszonyúan kimerültem, fizikailag és lelkileg egyaránt. Kénytelen voltam segítséget kérni. Az első üzenetem a nőtársaimnak: a segítség nem szégyen, szükség esetén merni kell kérni! Én egy tündéri pszichológushoz mentem el, Tapolyai Emőkének hívják, akinek az volt az első kérése: mi lenne, ha a „Jaj, istenem, mi lesz most velem?” mondatot felváltaná az: „Hogyan oldjam meg ezt a helyzetet?” Rövid időn belül száznyolcvan fokkal sikerült átfordítania a gondolkodásomat. Mert amíg csak sajnálod magad, és a múltba révedsz, miközben halálra aggódod magad a jövőn, nem tudsz a jelenre fókuszálni. Ezt tanulom én most, és egész jól haladok.