Bár mindössze két túrázós élményem volt addig, és eredetileg mindkettőt úgy könyveltem el az emlékeimben mint „ez velem soha többé meg nem történhet” helyzetet, valahogy az évekkel (inkább az évtizedekkel) a megrázkódtatás csillapodott, szelídült, már csak az avar ellazító hangjára emlékeztem, a hatalmas fák lenyűgöző látványára, a napfény megvilágította levelekre, a szabadságra, a megnyugvásra.
Csak ezért történhetett, hogy nem­régiben igent mondtam egy úgynevezett napfelkeltetúra-meghívásra.Éjjel kettőkor (?) találkozott a csapat egy bevásárlóközpont parkolójában, én az alkalomhoz illően farmert, sportosabb lábbelit és retikült (!) viseltem. Ezután kisbusszal repítettek minket a Börzsönybe, ahol is az egyik falu egyik utcájának alján (?!) fejlámpát (!) kaptunk, és egy mintegy húszesztendős fiatalember határozott vezetésével a sötét éjszakában kétórányi, negyvenöt fokos dőlésszögű hegymenetet teljesítettünk.
A sereghajtó én lettem, illetve az esemény szervezője, aki egyértelműen az életemért aggódott. Hozzáteszem, én is, és volt olyan helyzet, amikor azon töprengtem, hogy inkább javaslom, vessenek a vaddisznók elé, mint hogy a szívem akadozzon. Végül próbáltam koncentrálni, orron át lélegezni, és egyszer csak el is értük (mi is) a kilátót, a napfelkelte még váratott is magára pár percnyit.
Én pedig szelfiztem, dicsekedtem a közösségi médiában, szóban, írásban, mint ahogy kapva kapok az alkalmon, és most önöknek is mesélek egy kicsit. Miután pedig – gyakorlatilag a hátsómon csúszva – leérkeztem a kiindulóponthoz, a buszban már divatos túracipőket kerestem egy web­shopban. Mert valójában katartikus élmény volt erdőt járni, hegyet mászni, napfelkeltét látni, és persze mindezt túlélni, és aki nem hiszi, csinálja utánam, de szóljon nekem is! A túracipő már a szekrényben vár.