„Csodaszép időszak volt. A Váci 10, Lőrincz Zsuzsa, Kitty Lauro, a Simeoni, mind ugyanazt csinálták, saját brandet építettek egy olyan piaci környezetben, ahova nem tudott bejönni a nemzetközi alapanyag, és amelyet nem befolyásoltak a nemzetközi trendek és márkák. Sufnituningból megoldották, volt utcakép, egyik se zavarta a másikat, és tökéletesen működött az egész” – röviden így foglalta össze S. Hegyi Lucia a butikkorszak lényegét a Nők Lapja nemrég készült Akkor és most című podcastsorozatában. A nyolcvanas években, a szocializmus utolsó éveiben sajátos helyzetet teremtett a divatra, öltözködésre és stílusra nyitott emberek hiányérzete. Ez volt az az időszak, amelyet ma butikkorszaknak hívunk, és akik tanúi voltunk, valószínűleg nosztalgiával gondolunk vissza rá.
Szalonok világa
Ha a butikok eredetének nyomába eredünk, a szálak még régebbre nyúlnak vissza, egészen a Váci utcai Clara szalonig, amelyet Rotschild Klára vezetett. Az egyik első és legismertebb magyar divattervező akkor is szabadon utazhatott Nyugatra, amikor ez a magyar átlagember számára teljesen elképzelhetetlen volt, így a párizsi divat az ő szűrőjén keresztül érkezett hazánkba. Mesteri módon koppintotta le a Givenchy és Dior modelleket, a ruháiban található CR címke a hatvanas évek végére ismert és elismert márka lett. És természetesen csak az elit számára volt elérhető. Nála vásároltak a diplomaták, a színésznők és más előadóművészek, de még állítólag Kádár János felesége is. A szalon egyébként nem az ő tulajdona volt, hanem a Luxus Áruházhoz tartozott. Hasonlóan népszerű volt akkoriban a szintén Váci utcai Budapest Divatszalon, de több másik szalon is működött az Országos Kisipari Szövetkezetek irányítása alatt.
Szintén a hetvenes években lett ismert elit körökben Bácskai Kitty neve, aki egy magánlakásban virágoztatta magánvállalkozását. Saját ötletei és külföldi lapokból merített inspirációk alapján készített ruhákat méretre. Mivel a kommunista párt krémje megkedvelte az általa varrt ruhákat, így annak ellenére, hogy amit képviselt, az tulajdonképpen rendszerellenes volt, efelett szemet hunyt a vezetés. Mégis majdnem tíz év telt el, amíg kiengedték őt az utcára, és megnyílhatott a Kitty Lauro butik a Váci utca tőszomszédságában, a Régiposta utca 22.-ben.
Nagyáruház helyett?
Mindez a nyolcvanas évek elején történt, amikor a budapesti belváros egyik legfényesebb korszakát élte. Ekkor lett sétálóutca és az ország egyik legvonzóbb helye a frissen helyreállított Váci utca. Akkoriban az emberek kimondottan nézelődni jártak errefelé, hiszen az ott kapható áruk nagy része az átlagkeresettel rendelkezők számára elérhetetlen volt. Mégis szívesen sétáltak itt az emberek, élvezték, hogy gyönyörködhetnek a kirakatokban, és olyan szép dolgokat láthatnak, amelyekkel az akkori nagyáruházakban nem találkozhattak. Bár a szocializmus egyik lényege abban rejlett, hogy korlátokat szabott, a Váci utca, legalábbis látszatra, kicsit enyhített ezeken a korlátokon. Mert mi is volt a kereskedelemben a legnagyobb siker a szocializmus szerint? A tömegáru, a hatalmas volumenek, a szabványok. A siker mércéje a mennyiség volt, a nagyipar és a nagykereskedelem világában a tömegcikkek minél rendszeresebb legyártása jelentette a figyelemre méltó teljesítményt. Ami egyedi és karakteres volt, az a szocialista felfogás szerint feleslegesnek számított. Míg az ötvenes években még nagyon sokan varrtak saját maguknak, a tömegtermékek megjelenésével erről a legtöbben leszoktak. Akik azonban nem az elithez tartoztak, és egyediségre vágytak, azoknak egészen a nyolcvanas évek elejéig a varrás volt az egyetlen igazi lehetőségük. A német Burda mellett ott volt a magyar Vonal is, kiváló és kivitelezhető szabásmintákkal.
Ízlés és lelemény
A nyolcvanas években a nagyobb áruházak egyeduralmát azonban kezdték megtörni a Váci utcában és környékén sorra nyíló butikok. A legismertebbek közé tartozott a már említett Kitty Lauro, a Váci 10, a Simeoni, a Kék Elefánt, vagy épp a Bagatell. Ezekben a butikokban egészen új dimenziói nyíltak meg a divatnak, ide már jócskán beszivárgott a nyugati ízlés, és egyáltalán, az egyedi, jó ízlés, és aki szerette volna követni az aktuális trendeket, annak ezek a butikok teljes mértékben kiszolgálták az igényeit. Ami egészen sajátos színezetet ad ennek a korszaknak, hogy minden butikban olyan darabokat kínáltak, amelyek a tulajdonosnak tetszettek. A kínálat az ő ízlésvilágukat tükrözte, és az ő szűrőjükön keresztül mutatta be a nemzetközi trendeket. Lehetőségeiktől függően ezek a butiktulajdonosok kimentek külföldre, megvásároltak néhány ruhadarabot, amelyben meglátták a fantáziát, és vagy lemásolták, vagy saját forrásaikhoz igazodva átalakították, majd szériát gyártottak belőle.
Ebben semmi elítélendő nem volt.
Nagy különbség a mai viszonyokhoz képest, hogy akkoriban nagyszerű textilipar volt itthon. A Pataki Ági nevéhez köthető Váci 10 kevésbé ismert társtulajdonosa, Sztremi Ilona rendszeresen felvásárolta a gyárak raktárkészletét, onnan is sokszor olyan anyagokat, amelyekhez tíz-tizenöt éve senki nem nyúlt. Ez sokat tett hozzá a butik egyediségéhez. De akkoriban megtörténhetett az is, hogy valaki az akkor nagy népszerűségnek örvendő Szivárvány Áruházból szólt azoknak, akikkel jóban volt, hogy hernyóselyem érkezett Magyarországra. Persze árnyalatukban és vastagságukban nem voltak teljesen egységesek, kellő fantáziával azonban sok mindent ki lehetett belőlük hozni. A butikkorszak egyik legnagyobb alappillére a leleményesség volt. Mindenki abból dolgozott, amije volt, és részben a saját ízlése szerint, részben a külföldön látottak alapján próbálta kialakítani a butik egyediségét.
