Amikor a harmadik gyerekünket vártam, mindenki azzal jött, hogy ez már könnyű lesz, mert ilyenkor már az anyukák lazulnak; az elsőnél akkurátusan kivasalják a textilpelenkákat, a másodiknál legfeljebb meghúzkodják, a harmadiknál néha-néha kimossák. Bosszantott ez a legyintős hozzáállás, és megfogadtam, hogy a harmadiknak is jár minden téren ugyanaz, mint az első kettőnek. Amíg csak a vasalásról volt szó, nem volt gond, de bevallom, később észrevettem magamon, hogy már nem ugyanazzal az örömmel vagdosom a korongokat az iskolakezdés előtt, nem ismerem az összes edzőtárs anyukáját, és nem tudom fejből az órarendjét. Történt mindez úgy, hogy eleinte csak félállásban dolgoztam, és a férjem teljes mértékben kivette a részét a gyerekek körüli teendőkből. Aki nehezebb körülmények között kénytelen helytállni, annál korábban és erőteljesebben jelentkezhetnek a kifáradás jelei.

ELFOGYOTT AZ ERŐ

Az anyák többsége éveken át folyamatos lelkiismeret-furdalással küzd, hogy a nevelés valamelyik területén kudarcot vallottak. Az állandó teljesítménykényszer hosszú távon nemcsak kimerítő, de stresszes is, ami azt eredményezheti, hogy a szülő „sztrájkba lép”.
– Nagyon jól akartam mindent csinálni, hogy a gyerekeinknek tökéletes gyerekkoruk legyen – kezd a tör­ténetébe a negyvenkét éves, kétgyermekes tanárnő.
– Több mint két évig szoptattam őket, mondókáztam, fejlesztőfoglalkozásokra és edzésekre hordtam őket. Nem nyaggattam őket a házimunkával, és türelmes voltam, amikor hülyeséget csináltak. Most a két tinédzser gyerekem mindennel rám vár, anya úgyis elintézi! De nekem elegem lett! Járjon a férjem szülőire, és találják ki együtt, hogy hányra kell hazaérni a koncertről, nekem már nincs türelmem. Tizenhét meg tizenkilenc évesen már meg lehet csinálni az uzsonnát, el lehet indítani egy mosást, utána lehet olvasni a továbbtanulásnak meg a munkalehetőségeknek, én kiszálltam. Ha kérdeznek, válaszolok, de most már intézzék maguk.

MINEK NEVEZZELEK?

A magazinok és online oldalak szülői kiégésként azonosítják a problémát, a szakember azonban óva int az elhamarkodott címkézéstől.
– A tünetek hátterében általában nem az anyaságban vagy a szülőségben való kiégést találjuk, hanem egy komplexebb, a szülők hétköznapjait sűrűn átszövő együttállást, ami a gyerekeken csapódhat le – mondja­ Lengyel Valéria pszichológus. – A kiégés ugyanis diag­nosztikai kategória, súlyos érzelmi, hangulati, motivációs egyveleg, amiben nincs hullámzás, nincsenek jó és rossz periódusok. Amikor egy szülő el van fáradva, és kilátástalannak látja az aktuális állapotot, az lehet egy hosszabb vagy rövidebb periódus, de ez jellemzően nem egy teljes, mindennapokra kiterjedő állapot. A háttérben gyakran van valamilyen egzisztenciális, párkapcsolati vagy gyászfeldolgozási krízis, amit nem képes vagy nem akar verbalizálni. Azt tudja tetten érni és megfogalmazni, hogy a hócipője tele van a gyerekével.
Könnyű pálcát törni a négygyerekes anyuka felett, hogy bezzeg a legkisebbnek már nem varr kézzel babzsákot, de emögött általában nem a nemtörődömség áll, hanem a józan ész. A negyedik gyereknél már képes a tapasztalatait felhasználva eldönteni, mibe szeretne és mibe tud energiát tenni. Illetve a többedik gyereknél már nem akar másokat elkápráztatni, meri máshová tenni a fókuszt, és a saját és a gyereke igényeihez igazodva jelen lenni az anyaságban. Aki nem hajlandó a negyedik gyerekének kézzel babzsákot varrni, az nem a szülőségében csömörlött meg, hanem a kézzel varrt babzsák létjogosultságát kérdőjelezi meg.