Kevés ruhám van, gyakran viselem ugyanazt, és nem tárolok semmit. Habkönnyű az élet, ha reggel nem kell felesleges dilemmákkal foglalkozni. A brüsszeli házunkban a lift mellett van egy asztal, „à donner” felirattal, oda teszik a lakók a számukra felesleges, másnak viszont hasznos dolgokat. Ruha, gyerekjáték, kinőtt ovis hátizsák, a gyerekeim „anya, én azt sosem veszem fel” pólói mind oda kerülnek, aztán viszi, akinek tetszik. Miután az egyik szomszédunk elköltözött, a serpenyője hozzánk került az asztalról; így lett esőkabátja a lányomnak, és a rózsaszín játék babakocsink is onnan van.
A szelektálást komolyan veszem, minden napra egy-egy szoba van betervezve.
Csütörtökön az íróasztal és a jegyzetgyűjtemény van soron. Meztelen térddel guggolok a nagy kupacok között, pakolom a régi naplóimat egyik dobozból a másikba, belenézek, kiesik egy képeslap, béna Micimackó csúnya színekkel, feladója a barátnőm, Balatonról küldte, gimisek voltunk, tizenhat évesek, és a miénk volt a nyár. Kinyitom a naplót, telisírt oldalak fiúk miatt, akiknek ma már vissza sem köszönnék. A szelektálással nem haladok, azokat a füzeteket, naplókat nézegetem hosszasan, amelyekről biztosan tudom, hogy megtartom őket.
Felbukkan első cikkem, ami nyomtatott sajtóban jelent meg, a szlovákiai Új Szóban. Emlékszem, kora reggel én voltam az első a trafikban, három darabot vettem belőle. Mindhárom példány megsárgulva itt lapul a brüsszeli irodámban. Három országon át, sok költözés során vonszoltam magammal, Szlovákiából Budapestre, albérletből saját lakásba, aztán túlélte a legnagyobb szelektálást is. Régi újságok, kinyomtatott online cikkek, interjúk, cím­lapok. Visszakerülnek a nagy dobozba, ­egy bolhapiacon szerzett utazóládába.
Cetlik, amiket a konyhakredencre ragasztunk, így üzengettünk egymásnak a férjemmel, szívecskék, gyerekek rajzai, anyák napi ovis képeslapok, színházi brosúrák, valaha fontosnak tartott premierekre szóló mozijegyek. Gyűlnek a dobozok, túl sok a cucc, túl kevés a hely, túl jó ez az élet. „Anya, ki ne dobd a papírbékáimat” – szól a fiam, én pedig visszateszek a polcra negyvenhárom színes békát a meglévő száz mellé.
A születésnapi dekorációk feliratú dobozban rábukkanok arra a nagy, műanyag kövekkel és színes strasszokkal díszített nyakláncra, amit a barátnőmtől kaptam. Egyszer vettem fel egy őrült buliba és egy fotózásra. Tudom, hogy soha többé nem viselem, és azt is, hogy soha nem dobom ki. A barátnőm meghalt, ez volt az egyik utolsó ajándéka. Itt a tárgyi bizonyíték, hogy valaha fontosak voltunk egymásnak.