A kis Móric születésekor még semmi nem jelezte előre a későbbi történéseket: a fiúcska beteges volt, vézna, apja nem törődött vele, hiszen nem ő volt az örököse. Még lovagolni sem engedte, csupán egyetlen esetben hagyta, hogy fogatot vezessen. Ekkor azonban Móric már megcsillogtatta a tehetségét: a rosszabb lovakkal megelőzte apja kocsiját, és még a zsarnoki atya is kénytelen volt elismerni, hogy a lenézett és elhanyagolt kisebbik fiúban mégiscsak szunnyad egyfajta virtus.
1819-ben aztán óriási tragédia érte a családot. Az idősebb fiú egy alkalommal megázott a jeges esőben, tüdőgyulladást kapott, és napok múlva meghalt. Móric egyszeriben örökössé lépett elő, ám egészen apja 1823-ban bekövetkezett haláláig ennek semmi előnyét nem élvezhette. Ekkor még mindig csak tizenhét éves volt… Egy darabig a sógora gyámsága alá került, ám hamarosan nagykorúsították a komoly, megfontolt, felelősségteljesnek tűnő fiatalembert, aki végre-valahára birtokba vehette régóta várt örökségét.
Már ekkor kiderült, hogy a fiúnak egyetlen szenvedélye van: a lovak. Kezdetben a nevelője és imádott édesanyja, Szapáry Anna aggodalommal figyelték, ahogyan a vakmerő ifjú minden gyakorlás és felkészülés nélkül a birtok egyik leggyorsabb paripája, egy angol telivér, Tatár nyergében termett. Legnagyobb ámulatukra azonban Móric mintha valósággal egybeforrott volna a lóval, és szinte azonnal különféle kunsztokat is kipróbált. Levette a nyerget, és akadályokon, póznákon ugratott át.
Később ezekkel a lovas mutatványokkal ért el páratlan népszerűséget. Pesten már a húszas években legendákat meséltek róla, miután Tatár lovával két kocsi közé szorulva három másik lovat ugrott át, hogy kiszabaduljanak. Kedvenc útvonala a várba vezető lépcső volt, ahol hintóval és lóháton is rendszeresen le-föl közlekedett. De lován ülve látogatta az ismerőseit, felment akár a második emeletre is, és a pesti polgárok gyakorta látták, ahogyan budai palotája erkélyéről lóháton ülve szemléli a kilátást.
1831-ben Angliába utazott, hogy ott is a szívének kedves lovakat mustrálhassa, és egy fogadást követően sikerült neki betörni egy addig megzabolázhatatlan paripát. A ló tulajdonosa állítólag ekkor ejtette ki először a híres nevet, ami később ráragadt: „Ez nem egy ember, ez egy ördög.” Egy Ördöglovas… Annyira népszerű volt, hogy a londoni kirakatokat az ő képeivel díszítették – ma bizonyára nemzetközi „celebként” emlegetnénk az ördöngös ügyességű grófot.
A híd ötlete
Gyakori látvány volt lovával szinte összenőtt alakja a bécsi Práteren is, ahol már-már megszokott esemény volt, hogy szinte átrepült egy gyanútlan sétakocsikázó feje fölött. A látványos mutatványokkal sok hölgy szívét is megdobogtatta – közöttük Metternich Leontináét, a rettegett (és a magyarokkal enyhén szólva nem szimpatizáló) kancellár lányáét. Klemens von Metternich természetesen hallani sem akart a zabolázatlan természetű udvarlóról, a leány fejét azonban teljesen elcsavarta a fess és rettenthetetlen Ördöglovas. Az ő kezét is lóháton kérte meg, egy zsúfolt bálterembe bevágtatva.
