Amerikában és itthon is megjelent az önéletrajzi könyved, ami nagyon inspiráló, gratulálok! Hogyan jött az ötlet?
Nagyon sokan megkerestek, hogy meg akarják írni az élettörténetemet, amivel egy ideig nem tudtam mit kezdeni. Szóltam a lányomnak, Zsuzsinak: „Te magyarul is, angolul is jól beszélsz, írni is tudsz, az életemet is ismered, mi lenne, ha te csinálnád?” Ő viszont azt javasolta, keressünk egy művészeti ügynökséget, ahol a könyv megírásában, szerkesztésében, kiadásában, terjesztésében is segítenek.
Most, hogy az írás miatt sok mindent végig kellett gondolnod, találtál olyan tanulságot, amit az eddigieknél is világosabban látsz?
Ez a folyamat megerősített abban, amit korábban is hittem. Hogy az életünk első tizennégy évében szinte minden eldől. A génjeink, a környezetünk, a szüleink viszonya, az iskola és mindaz, amit addig tapasztalunk a világban: ezek határozzák meg, hogy milyen emberek leszünk. Szerintem utána már csak árnyalatnyi a változás. Ezért is gondolom azt, hogy az általános iskolás korú gyerekeket kellene megnyernünk például a tudománynak, őket még könnyű inspirálni. Azt is gyerekkoromban tanultam meg, hogy mindig valamilyen célt tűzzek ki magam elé, és azért dolgozzak. Nem biztos, hogy elérem, de ha nagyon hiszek benne, akkor az útvesztőknél is csak a csúcsra gondolok, és minden könnyebb lesz.
Akadtak olyan munkatársak, akik piszkáltak, levegőnek néztek vagy kirúgtak. Előfordult, hogy immár elismert emberként összefutottál velük?
Nem véletlen, hogy a beszédeimben azoknak is köszönetet mondok, akik megpróbálták megnehezíteni az életemet. Nincs bennem rossz érzés senki iránt, nem foglalkozom azzal, ami történt.. A múltkor összefutottam egykori főnökömmel, aki a Pennsylvaniai Egyetemen kipakoltatta a cuccaimat a folyosóra, mondván, nem hozok be pályázatokkal annyi pénzt, mint amennyibe kerülök, s ezért mennem kell. Most úgy beszélgettünk, mintha mi sem történt volna. Azt mesélte, épp rólam készül előadást tartani, ezzel a címmel: „Hogy nem vettük észre?” Jót nevettünk.
Említetted, hogy önbizalom terén nekünk, magyaroknak lenne mit tanulnunk az amerikaiaktól.
Egy nap Zsuzsi azzal jött haza az iskolából, hogy őt nem választhatják meg az USA elnökévé, mert nem Amerikában született. Mesélte, hogy szünetben odamentek hozzá a társai, és vigasztalni kezdték. Mintha egyébként az, hogy közülük bárki is elnök lesz, teljesen reális eshetőség lenne. A lehetőség adott, csak nagyon kicsi rá az esély egy háromszázmilliós országban. Lenyűgözött ez az elgondolás, ez a magabiztosság, ami nem beképzeltség, hanem egészséges önbizalom.
Meg tudod fogalmazni, hogyan lettél az mRNS rajongója?
Elkezdesz tanulmányozni valamit, egyre többet tudsz róla, és egyszer csak azt veszed észre, hogy a szakértője lettél a témának, és megszeretted. Ha nagy mennyiségű ismeretet halmozol föl egy területen, akkor azt a dolgot örömmel fogod csinálni, mindegy, miről van szó. Ha viszont nincs meg a szeretet a tárgyad, a témád iránt, akkor sosem leszel kutató.
Utólag könnyű felismerni a munkád értékét, de közben talán nem feltétlenül látszott, hogy mekkora jelentősége lesz. Mondhatjuk, hogy a Covid felhangosította ezeket az eredményeket?
Azok, akik az adott területen dolgoztak, már látták, hogy a felfedezés mennyire hasznos, az egyik milliárdos cég, amely később vakcinát gyártott, már 2010-ben megalakult. Az mRNS-sel már a Covid előtt a klinikai vizsgálatok kettes fázisában jártak, és jelenleg is kétszázötven klinikai vizsgálat fut vele, különböző területeken. A Covid érkezése persze felgyorsította ezt a folyamatot. Volt, aki a fejemhez vágta, hogy nekem jól jött a pandémia. Természetesen senkinek nem kívántam ezt az egészet.
Az atombomba kifejlesztéséről szóló Oppenheimer című film kapcsán talán sokan elgondolkoztak a tudósok felelősségén: egy-egy felfedezést jóra és rosszra is fel lehet használni. Mit gondolsz erről?
Szinte mindent lehet jóra és rosszra is használni. Egy késsel felvághatod a kenyeret, de le is szúrhatod a másikat. A drónokkal gyógyszert visznek Afrikába, és bombát dobnak le másutt. Vagy itt van maga az internet, amelyen rengeteg hasznos tudás elérhető, de ugyanígy a téves információk is szélsebesen terjednek. Minden azon múlik, hogy az egyén hogyan használja fel a rendelkezésére álló eszközt vagy információt. Nem tudok róla, hogy az mRNS-sel bármi rosszat lehetne csinálni.
Tavaly eljöttél a BioNTechtől. Megkérdezhetem, hogy most hol vagy?
Hát, mostanában legfőképpen reptereken és repülőgépeken szoktam tölteni az időmet. Tegnap este érkeztem meg egy tizennégy órás út után Dubajból. Oda Edinburghból mentem, ahol egy díjat vehettem át. Három nap múlva indulok New Yorkba, aztán Washingtonba, és mire ez a lapszám megjelenik, Magyarországon leszek. Örülök, hogy még követni tudom, mikorhol kell lennem.
Korábban beszélgettem fiatal munkatársaiddal, akik említették, hogy szeretsz érdekes kérdéseket feltenni: Mitől csillog a hal pikkelye? Hány cső van egy kukoricaszáron? Miért fontos ezeket tudni, hová vezetnek?
Az a jó kutató, aki mindent megkérdez. Amikor a BioNTechnél kezdtem dolgozni, a kollégáim már reggel a kávézóban azzal vártak: „Professzor, mi a mai kérdés?” Egyszer azt kérdeztem, hogy van-e olyan élőlény, amelynek a vörösvértestében van mag. Épp egy kanadai delegáció járt nálunk, és ők is elkezdtek gondolkodni. Egyikük azt mondta, a gyík a helyes megfejtés. Az én válaszom a madár volt. Amikor mindenki elment, utánanéztem, és képzeld, kiderült, hogy nemcsak a madarakra, hanem a gyíkokra is igaz az állítás. Akkor egy e-mailben mindenkinek megírtam, aki ott volt, hogy tévedtem, és a válaszadó megoldása is helyes. Annyira boldog volt!
