Koronczay Lilla – FEJÜNK FÖLÜL A TETŐ

Sokszor a véletlenen múlik… A kedvenc vendéglőmben ebédeltem aznap, és a pincérrel beszélgetve kiderült, hogy egy ismerőse családját kilakoltatás fenyegeti. Svájcifrank-hitelt vettek fel a házukra, de a férfi megbetegedett, és nem tudják fizetni a megemelkedett törlesztőrészleteket…

Másnap reggel már Veresegyházon ültem egy rossz állapotú faház nappalijában. Szemben velem az apátiába süllyedt negyvenes pár. Emlékszem a szürreális képre. A férfi előrehaladott daganatos beteg, kerekesszékben ül, nehezen mozgó ujjai közt ecset, a feszültségét levezetendő festeget. Úgy tűnt, ő van jobb lelkiállapotban. A nő tekintetéből mélységes kétségbeesést olvastam ki. Lassan mozgott, vizet hozott, és ahányszor elhaladt a férfi mellett, végigsimított a hátán. Érezni lehetett a szerelem sűrű páráját. Öt éve éltek együtt. Amikor találkoztak, a férfi még egészséges volt, szobafestő, sok baráttal, jó keresettel, hamarosan megvették ezt a közös otthont is. Aztán egyszer csak mintha elvágták volna. Zoli megszédült a konyhában, és többé nem tudott felkelni. Kati azóta figyelte bénultan, ahogy a boldogsága a szeme előtt foszlik szét. Három napjuk volt a kilakoltatásig.

Nem bírtuk nézni ezt a passzív feladást. Fotós kollégámmal beültettük Katit az autónkba, és Budapestre hoztuk a követelés-végrehajtóhoz. Hosszú rábeszélés után elértük, hogy egyelőre ne lakoltassák ki az önhibáján kívül bajba jutott családot, és az adósságukat átütemezzék. Kati csendesen mosolygott. Végre fellélegezhetnek, bár a jövő továbbra is ködbe veszett. 

Itt még nincs vége a történetnek. A cikk megjelenése utáni napokban váratlanul megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen hölgy szólt bele – a nevét titokban akarta tartani –, hogy olvasta a családról szóló riportomat, és szeretné kifizeti egy összegben a pár hiteltartozását. Kereken kilencmillió forintot! Alig kaptam levegőt. Olyan volt, mint Isten ujja. A felajánló nyugdíjba ment, felszámolta a vállalkozását, és éppen ennyi pénzt tartott fenn annak érdekében, hogy jó keresztény módjára adakozzon. Kati elsírta magát, amikor meghallotta a hírt. Vannak még csodák!  

Most, hat év elmúltával felhívom Katit. Rezignáltan szól bele a telefonba:

– Zolit három hónappal később elveszítettük. Máig nem tudom feldolgozni, hogy nincs többé. Végre miénk volt a ház, lelkesek voltunk, nagyban tervezgettük a jövőt, és akkor váratlanul… Néhány év múlva eladtam a faházat, egyedül úgysem tudtam volna felújíttatni, meg az emlékek is nyomasztottak. A pénzen megosztoztunk a nagylányommal, én albérletbe költöztem, a megmaradt összeget pedig befektettem. A kamatai egészítik ki a fizetésemet. Most éppen új életet készülök kezdeni. A kisebbik lányomék pékséget nyitottak a párjával, ott dolgozom. Életemben először bizakodom. Visszaadta a reményt az az adomány, akkor is, ha a párom számára már késő volt. Utólag is nagyon köszönöm az ismeretlen felajánlónak. 

Lami Juli – KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT

Nevelőszülőkről készítettem riportot 2022 januárjában. Szerettem volna megmutatni, hogy élnek az országban olyanok, akik fantasztikus munkát végeznek, igaz szeretettel fordulnak a hozzájuk kerülő gyerekek felé, és pótanyaként képesek megváltoztatni a biztonságos családi fészket nélkülöző kicsik és nagyok sorsát. Az állami gondozottak gyakran többszörösen traumatizált, komoly veszteségekkel élő gyerekek, akik különösen nagy kihívást jelentenek a nevelőszülőknek, akihez kerülnek. Így jutottunk Nagykanizsára, Laskáné Ágihoz, aki több évtizede odaadó nevelőszülő, egy tucat gyereket felnevelt és terelgetett, és most is aktív. Ottjártunkkor három pici gyerek, egy középiskolás nagylány és egy már felnőtt nevelt fia is vele volt. Rengeteget nevettünk, Ági igazi életvidám nő, nevelt gyerekein pedig látszott, mennyire szeretik. Ahogy beszélgettünk, a jelen lévő felnőtt fiú öccse többször is szóba került, az azonban nem derült ki számomra, pontosan mi történt vele, és miért szakadt meg a kapcsolat közte és Ági között, miközben ő is ott nevelkedett. Néhány nappal azután, hogy megjelent a cikk a Nők Lapjában, figyelmes lettem Ági egy posztjára a Facebookon. Így szólt: „Ezt most muszáj megosztanom! Egy volt nevelt gyerekemtől jött ma ez az üzenet, akit visszagondoztunk, és nem épp barátságos volt az elválás… (kb. 6 éve nem is tudok róla). Az üzenete: »Szia Ági! Ezt az üzenetet régóta fontolgatom, hogy leírjam neked. De most rávettem magamat. Anno emlékszem, mikor mindig mondtátok
nekünk, milyen nehéz az élet, nem habos torta, stb. Sose érdekelt, mert hülye voltam és ostoba.

Rengeteg mindent megtanultam csak azzal, hogy neveltetek, segíteni akartatok, de elszúrtam, és nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de nagyon jól tettem, hogy elszúrtam, mert ha nem szúrom el, akkor rengeteg emberrel nem találkoztam volna. Sok minden megváltozott bennem azóta.

Most már boldogan mondom, hogy dolgozom, albérletet tartok fenn már jó ideje.

Helyreállt körülöttem minden! Köszönöm, hogy az anyukám voltál!

Könnyes szemmel olvastam a Nők Lapja-­cikket, nagyon értékes tagja vagy a nagykanizsai társadalomnak! Puszillak.«”

Az összeállítás készítésekor felkerestem Krisztofert. Elmesélte, régóta tervezte, hogy megírja Áginak mindezt, de bevallása szerint túl nagy volt az önbecsülése, egyszerűen nem tudta magát rávenni. „Nagyon nagy harc volt köztünk, amit egyikünk se tudott megnyerni. Vad kamaszéveim voltak, öntörvényű gyerek lévén nagyon nehéz lehetett velem. Megkönnyebbültem, amikor elküldtem Áginak ezt a levelet, százszor jobb így” – idézi fel.