Nyitottság
Hiszem, hogy egy ember életében a családja, a neveltetése a legmeghatározóbb, ez már akkor hatással van rá, amikor tudattal még nem is rendelkezik. Én hálát adok a sorsnak a családomért, hiszen biztonságot adó szeretetben nőttem fel, gyerekként pedig olyan végtelen nyitottságot kaptam útravalóul, ami ahhoz kellett, hogy legyen kedvem, bátorságom és kíváncsiságom rácsodálkozni a világra. A családom sok mindent megmutatott nekem, rengeteg dolgot kipróbálhattam, így jött az életembe többek között a zene, a fotográfia. Kitárták előttem a világot.
A pedagógus ereje
Ahogy a család, úgy az iskola, a pedagógusok is formálják az embert. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban Hermann Istvánné személyében olyan magyartanárt kaptam, aki, bár sokan indokolatlanul rettegtek tőle, a létező legjobbat adta nekünk. Az irodalom és a kultúra mentén tanított meg gondolkodni. Lényeglátásra, asszociatív, átfogó szemléletre nevelt. Olyan stabil alapokat fektetett le, amikre aztán a következő évtizedekben biztosan lehetett építkezni. Fantasztikus lökést adott.
A jó irány
Gyerekkorom fontos színtere volt Földessy Margit stúdiója, ahova hétéves koromtól egészen a főiskoláig jártam. A közeg, ami ott körbevett, meghatározta az életemet, és ha sokáig nem is volt meg bennem a tudatos elszántság, hogy színész legyek, hiszen számomra ez leginkább játék volt, idővel mégis kirajzolódott az irány – de ami ennél is fontosabb: olyan barátságok szövődtek, amelyek kiállták az idő próbáját.
Az osztály
A Színház- és Filmművészeti Egyetemre elsőre felvettek, Horvai István és Máté Gábor osztályába kerültem 1995-ben, ami aztán végleg kijelölte számomra az irányt. Amikor felvételiztem, mindössze annyit tudtam, hogy szeretem a színházat, szeretek játszani. A két osztályfőnök személye és a közeg mindenképpen meghatározó volt, az a négy ott töltött év pedig olyan fontos állomása az életemnek, ami minden szempontból mély nyomokat hagyott.
