– Megőrültél? Azt javaslod, nyugodtan randizzak a legrosszindulatúbb kolléganőm volt évfolyamtársával?
A srác azért írhatott rám, mert biztosan kifundáltak együtt valamilyen gonoszságot ellenem… Amíg nem tudtam, hogy a „vipera” évfolyamtársa volt, amit véletlenül pöttyintett el, aranyosnak, okosnak találtam, de most félek. Mitől? Miféle kérdés ez? Két hónapi levelezés után majd átver, aztán együtt kiröhögnek – hadarja kétségbeesett felháborodással egy tehetséges újságíró tanítványom, amit gond nélkül viselek, hiszen szeretem és sajnálom őt. Csak a tekintetében felvillanó, korábban ismeretlen bizalmatlanságot furcsállom. – Én kértem, hogy találkozzunk, neked akartam elmondani, mi fáj, de ha te elküldenél a randira, akkor ne folytassuk! Ismered a srácot? Téged is beavattak, mint a kémeket? Jobb félni.

Az a fiatal olvasóm is úgy vélhette, jobb félni, mert másodállásban beépített ügynök is lehetek, aki egy szerzői est végén, a dedikáláskor kezembe nyomott egy cédulát. „Nekem végem, a szerelmem roma…” De mire kikeveredtem a sokadalomból, már nem láttam sehol, így nem tudtam elmondani, hogy biztosan nincs vége, és tapasztalatom szerint mindegy, hogy a kedvesünk cigány, ír vagy norvég, az eltérő kultúrkörhöz tartozás színesíti, de nehezíti is az együttélést, bár sok riportalanyomnak mégis sikerült… Aztán róla jutott eszembe hazafelé, a kocsiban, hogy világgá mehetett a bizalom. Merre bolyong? A hiányának köszönhető, hogy talán soha nem érkezett annyi olvasói levél kamu e-mail-­címekről, mint manapság, hogy sokan rejtegetik a gondjaikat, miközben szívesen írnak-beszélnek mások problémáiról. Mintha a közösségi oldalakra feltett vizuális kirakat – gyönyörű emberek, mennyei kaják, sikertörténetek – a lelkeket is befolyásolná. Néhány napja keresett egy olvasónk, aki azért szeretne megszólalni a Meghívom egy kávéra rovatban, mert nem tudja feldolgozni, hogy a legeslegjobb barátnője, a „tesója” szó nélkül lelépett nyár elején, s neki csak akkor írt, amikor már bérelt lakása és munkahelye volt egy osztrák városban. – Miért nem mondta el, új életet akar kezdeni egy olyan férfival, akit alig ismerek? És én miért nem meséltem el neki meg a többi barátnőmnek, hogy kétségbeesve vágyom gyerekre? A tesómat ovis korom óta ismerem, a többiekkel a szexuális szokásainkat is kitárgyaltuk főiskolás korunkban.
Mi történt velünk? Félünk egymástól?