Úgy rémlik, volt nála egy kézirat, és egy lapos dossziéban hozta, amikor a székház első emeleti, hosszú folyosójának végén vékony keretes, nagy szemüvege mögött egy kisfiú sutaságával, csíkos, viseltes zakójában, Krisztus-saruval a lábán bekopogott a titkárságra. A főszerkesztőt kereste. Ancsa, a titkárnő – az alakja előttem van, de a nevét lehet, hogy nem pontosan idézem, arcizma se rándult, az évek során sokféle alakhoz szokott – a főszerkesztő-helyetteshez jelentette be, ő volt éppen bent. A történet úgy folytatódott, hogy a kézirat ott maradt, a következő számban meg is jelent, Laci pedig a Nők Lapja munkatársa lett, rendes havi fizetéssel. Gyerekes büszkeséggel mondta, életében először van íróasztala, bár nem sokat koptatta, mert minden írását otthon írta az öreg írógépen, amin nem voltak hosszú magánhangzók, még á betű sem, az ékezeteket nagy műgonddal, jobbról balra dőlő, határozott vonásokkal, töltőtollal jelölte. Hótiszta kéziratai voltak, azért tudom ilyen pontosan, mert egy időben, amikor Debrecenből küldte a cikkeit, leveleket kaptam tőle, élvezetes, hol könnyed esszének, hol helyszíni riportnak, hol fekete humorral megírt tárcának beillő beszámolókat az életéről – egyetlen elütés, javítás nélkül. 

És innentől ontotta az írásokat. Sorai közt a visszeres lábú asszonyok, beteg fölé hajló nővérlányok, szövőnők és családanyák magasra röpültek, átlényegült a valóság, de úgy, hogy még igazabb lett. Laci meg velünk élt. Orrára tolt szemüvegével, orra alatt rendesen nyírt bajuszával, kicsit hajlott alakja, ha feltűnt a szerkesztőségben, megélénkültek az emberek. Nem tett érte semmit, és mégis. Hihetetlen történeteiről mindig kiderült, hogy valóban megtörténtek. Olyan részletekbe menő fordulatokkal, hatalmas szókinccsel mesélt, a hihetetlent is elhittük volna neki. De igazat beszélt. Ahogy érettségizett. Már elmúlt harmincéves, amikor a Vörösmarty-gimnázium környékén járt, szép májusi napon, érettségi vizsgák idején. Álldogált kicsit, aztán bement, és rábeszélte az elnököt, hogy vizsgáztassa le. Belevaló elnök lehetett, leültette, tételt húzatott vele, és meghallgatta. Gondolom, élvezettel, mert magyarból, történelemből, fizikából jeles osztályzatot kapott. Hogy hol és mikor szedte össze rendkívüli tudását, irodalomról, zenéről, a kozmoszról, történelemről, az emberi pszichéről, nem lehetett még sejteni sem. Leérettségiztem, mondta azzal a mosollyal a szemében, amiben mindig volt valami szomorúság.

Frick Laci szabálytalan életet élt. De tessék már megmondani, milyen egy szabályos élet… Számára a barátság, egy beszélgetés egy füstös kocsmában, Gershwin Kék rapszódiája, a fejben megírt novellák okozta öröm, az írás szentsége – ez volt az élete. 

Egyszer levelet kapott a szerkesztőségbe címezve. Rég eltűnt apjától jött a levél, Amerikából. Ott is olvassák a Nők Lapját, a papának a kezébe került egy, abban épp ott találta a fia írását, akiről évek óta semmit nem tudott. Hát írt neki. Laci életében nem ült repülőgépen, most fogta magát, és átrepülte az óceánt. A negyedik nap egy arany egydollárossal a zsebében újra Pesten volt. Ahogy mesélte, fröccsöt akart inni. Apja háztartásában csak kóla volt, és sör, hát lement, és keresett egy kocsmát. Bárokat talált, de ott egyikben sem mértek fröccsöt. Az apja hiába marasztalta. Az nem ország, ahol nem ismerik a fröccsöt, mondta Frick Laci, fölült a legközelebbi gépre, és hazajött. Nem sajnálta az időt, nem emlegette a pénzt, pörgette az arany egydollárost, apai örökségem, mondta komoly képpel, és rendelt egy fröccsöt. 

Anyák napi számot adtunk nyomdába, már csak egyetlen kéziratot vártak a szerkesztők, Frick Laciét. Ő írta az első oldal személyes hangú tárcáját, és az írás nem volt sehol. Nem szokott késni. Most meg három napja se telefon, semmi életjel. Laci szabálytalan életébe bármi belefért. Révai Vali volt a főszerkesztő, ő is aggódott. Megkerestük a lakcímét, a VIII. kerület legvadabb negyede. Valival odamentünk. A körgangos, háromemeletes ház földszintjén lakott egy szoba-konyhában. Fogatlan öregasszonyok, meztelen fenekű, sivalkodó kiskölykök, aranyra lakkozott körmű, tupírozott pillangók álltak az udvaron ellenségesen. Az ajtó nyitva, Laci másnaposan, feje tetején felállt a pár szál haja, tapogatva keresi a szemüvegét. Megtalálja, ránk mered, s olyan kisfiús szégyenben hallgat, hogy semmit se lehet mondani. A kézirat ott feküdt a poharak között az asztalon, röstelkedve nyújtotta át, a papír a széleken borfoltos volt. Hagytunk két szendvicset, Laci az orrára tolt szemüveg fölött simogatta a haját, mondta, délután bejön. Még az utcán elolvastuk a kéziratot. Szűkölő, fájdalmas vallomást az édesanyjáról. Szürreális, mégis valóságos képek, játszi pillanatok és sárnehéz évek… Könnyeztető, gyönyörű írás. És egy újabb kirakókocka Frick Laci szomorú-szép életének tablójához.

1991 tavasza volt. Egy nap előzetes telefon után vártuk, hogy hosszú hónapok után feljön Debrecenből. Valihoz készült egy beszélgetésre, a terveit hozza, mondta, és paprikás krumplit kért ebédre… 

Nem érkezett meg. Sem aznap, sem másnap…

A búcsúzást Révai Vali, akkori főszerkesztőnk írta. Talán ő tudta Frick Laciról a legtöbbet. 

„Kedves Laci,

amikor meghallottam, hogy halálod előtt néhány órával a könyveid után az írógépedet is kihajítottad az ablakon, először arra gondoltam, még szerencse, hogy nem esett valakinek a fejére, mert akkor menthetetlenül a rendőrök kezei közé kerülsz, ami nem lett volna jó, hiszen amióta Prágában a Vencel téri nagy tüntetésen átmenetileg térdre kényszerítettek egy vesédre célzott kemény ütéssel, nem állhattad őket, s a puszta megjelenésükre is biztosan balhéztál volna, mégiscsak jobb, hogy nem ők, hanem a lecsillapodásodra kirendelt mentősök fogtak karon.