Hosszú ideje nem írtál regényt. Az utolsó könyved, a Carlo Párizsban 2014-ben jelent meg. Tudatos döntés volt, hogy félreteszed az írói karriered, és másra koncentrálsz?

Marslakónak érzem magam, amikor a munkámról kell beszélni, különösen, ha az írói identitásom kerül szóba. Manapság szinte egy foglalkozást sem lehet kizárólagosan űzni, szerintem efelé megy a világ. Ilyen értelemben meghaladtam a koromat, mert én kezdettől így működtem. Sok dolgot szerettem volna csinálni, elsődlegesen azzal a motivációval, hogy hozzáadnék valamit a világhoz, ha már megszülettem. Állandóan e gondolat mentén kerestem az utamat, a dokumentumfilm-készítés és az írás is ide illeszkedett. Az életemben nagy paradoxon volt ugyanakkor, hogy ha csak szavak és filmek maradnak, akkor hol a cselekvés? Minden egyes szót a tettek hitelesítenek. Az én cselekvésem a Van Helyed Alapítvány létrehozása volt, és számomra ez lett a prioritás. Azon dolgozunk a Van Helyed rend­szerében, hogy a leszakadó régiók­ban a hátrányos helyzetű gyerekek – akik Magyarországon egyszerűen statisztikailag többségükben romák, de lehetnének bármilyen származásúak – minőségi oktatást kapjanak, és olyan tudást, amellyel nem termelik újra a nyomort, amibe beleszülettek. Sokkal fontosabbak számomra a tettek, mint a szavak. Az egy ajándék, hogy az írás révén meg tudok mutatni fontos dolgokat, és képes vagyok róluk beszélni. Az egy plusz.

Tüdős Klára elképesztően gazdag története kellett ahhoz, hogy újra írni kezdj. Hogy találkoztál ezzel a sztorival?

Tüdős Klára alakja véletlenül került elém újra. Ő nekünk szinte családtag volt, én abban a gyülekezetben nőttem föl gyerekként, ahol ő ott ült öregként. Nagy tisztelet vette körül, a nagymamám és az idősebbek adtak a szavára. Öt évvel ezelőtt anyukám lelkesen felhívott, hogy újraolvasta Tüdős Klára könyvét, és nem is emlékezett rá, hogy ez ennyire fantasztikus. A Csizma az asztalon című kötetet Klára néni hetvenen túl írta arról, hogyan lett ő egy Horthy-­miniszter feleségéből, divatdiktátorból és művészből az Országos Református Nőszövetség elnöke, aki a második világháború alatt zsidókat mentett. Én is elolvastam a könyvet, és az volt az első gondolatom, hogy „ez egy film!”. A második pedig, hogy hogyan lehetséges, hogy elfelejtették ezt a nőt. Elolvastam a visszaemlékezéseit­ is, tabudöntögető őszinteséggel ír a magánéletéről. Idős korában pedig sok olyan cikke jelent meg, amelyet ma életvezetési tanácsadásnak neveznénk.

A Nők Lapjába is írt cikkeket! Ahogyan egyébként te is, nagyjából húsz évvel ezelőtt novellákkal mutatkoztál be a lapban.

És ez nem az egyetlen közös pontunk Klára nénivel. Nem mondhatom, hogy a reinkarnációja vagyok, de szinte úgy érzem, hogy bennem újjászületett. Mintha az előképem lenne, szoros rokonság van közöttünk. 

Arra gondolsz, hogy hozzád hasonlóan ő is rengeteg dolgot csinált az élete során? Hiszen volt táncosnő, librettó- és forgatókönyvíró, rendező, ruha- és jelmeztervező, néprajzkutató, miközben ő sem ­definiálta magát így vagy úgy.

Annak ellenére, hogy mindig is tudta, hogy mit szeretne: alkotni. Ő a legjobban a színpadi rendezésben és a filmben teljesedhetett volna ki, ha nem lett volna millió akadály előtte. Akkoriban, a két világháború között, nem volt női színházi rendező. Tüdős Klára néhányszor rendezhetett az Operában, de nem írták ki a nevét… És csak két színdarabot engedtek rendezni neki élete során.

Egy másik azonosság bennetek az a belső hajtóerő, amely magától értetődőnek veszi a másokon való segítést, mások támogatását.

Érdekes, hogy én patronálásnak hívom, amit az alapítványnál csinálunk, és a nálunk dolgozó szakembereket is patrónusoknak nevezzük. Annak idején Klára néni is a patronáltjainak hívta az embereket, akiket támogatott. Felismerte például, hogy rengeteg vidéki fiatal nem jut minőségi oktatáshoz, ezért népi kollégiumot alapított paraszti származású fiataloknak. Olyan politikai-gazdasági-kulturális felismerései voltak, amelyek bizonyos szempontból meghaladták a korát, például a háziipar fellendítése vagy a „Kertmagyarország” terve. Volt, amit saját vagyonából valósított meg, hogy modellezze őket. A férje, Zsindely Ferenc miniszter mindig azt mondta neki, hogy „te sokkal jobban vezetnél egy minisztériumot, mint én”. Elképesztő energia volt benne. Az istenhegyi villájukban óvodát és menedékházat működtetett, a front az utcájukon keresztül haladt, először a német, aztán az orosz, de senkinek a haja szála sem görbült. A Pozsonyi úti református templom alagsorában éjszakákon át keresztleveleket gyártottak az életük kockáztatásával. Mindenkit ismert a felső tízezerből, és minden kapcsolatát mozgósította, hogy embereket mentsen. 

Említetted, hogy először filmet szerettél volna csinálni a történetéből. Hogy lett mégis regény?

Nagyon régóta vágyom rá, hogy a dokumentumfilmek után más műfajban alkossak, amely inkább a játékfilmhez áll közel. Tüdős Klára története pedig csodálatos lehetőség lenne erre. El is kezdődött egy filmes folyamat, de menet közben egyszer csak kiderült, hogy mégsem velem akarják megíratni a forgatókönyvet. Ekkorra már hatalmas kutatáson voltam túl, megírtam a filmhez a szinopszisokat és a film felépítésére vonatkozó összefoglalókat is. Amikor felajánlották, hogy nem az én nevem lesz kiírva, de azért beleszólhatok a forgatókönyvbe, felálltam.

Tehát egy modern Tüdős Klára lehettél volna, aki dolgozhat, de a nevét nem írják ki. 

Tényleg, most, hogy így mondod! De vettem egy nagy levegőt, és elhatároztam, hogy akkor megírom regénynek.