Kevés nyitottabb és életigenlőbb embert ismerek Dávidnál. Azt mondja, ezt elsősorban kiegyensúlyozott gyerekkorának köszönheti, különösen édesanyjának, akit ha meglátogatott a munkahelyén, már messziről hallotta a nevetését valamelyik irodából. Az is az ő érdeme, hogy hatéves korától angolra járt: a nyelvtudás aztán fontos kulcsot jelentett szinte mindenhez, ami később történt vele.

Európa

Dávid világosan emlékszik a pillanatra, amikor eldöntötte: diplomata lesz.

– Tizenhét éves gimnazista voltam, és egy reggel azon töprengtem iskolába menet, amit előző este láttam a Híradóban. Úgy éreztem, rosszul mennek a dolgok a világban, és arra van szükség, hogy én legyek az ENSZ-főtitkár – nevet. – Na jó, ezt magam sem gondoltam komolyan, de ott és akkor belém hasított, hogy diplomata szeretnék lenni.

Ez az álom hajtotta, amikor jogi egyetemre ment, és már a tanulmányai alatt kijutott a genfi ENSZ-központba dolgozni. Ott tapasztalta meg először, milyen felemelő a világ más tájairól érkező kollégákkal együtt dolgozni a közös célokért. Az egyetem idején néhány hónapig az Egyesült Államokban foglalkozott halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, majd Krakkóban is elvégzett egy mesterképzést. Az igazi kaland azonban a külföldi kiküldetésekkel jött el. 

– Kétszer teljesítettem Varsóban külszolgálatot a magyar nagykövetségen. Meghatározó élmény volt számomra, lélekben mennyire rokon a két nép. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy a lengyel–magyar barátság nem csupán mítosz. Előfordult, hogy egy bárban iszogattunk egy francia és egy amerikai kollégával, és a végén a tulajdonos engem nem engedett fizetni, egyszerűen azért, mert magyar vagyok. 

A diplomatalét önmagában is nagyon izgalmas, nincs két egyforma nap. A leglátványosabb az olyan események előkészítése, amelyek aztán a helyi napilapokban is visszaköszönnek, és nagyon megtisztelő elnökökkel, miniszterelnökökkel kezet fogni, Dávid mégsem ezeket a pillanatokat emeli ki. Hanem például azt, hogy milyen lélekmelengető érzés egy szegénynegyed gyerekeinek iskolaszereket és játékokat gyűjteni. De ez már egy másik kontinensen történt – mert amikor épp kezdte volna azt gondolni, hogy elég sok mindent látott a világban, megpályázott és elnyert egy thaiföldi kiküldetést, ahol rádöbbent: amit addig tapasztalt, az még mindig csak az a „nyugati buborék”, amiben legtöbben az egész életünket leéljük.

Ázsia

– Egy héten belül rá kellett jönnöm, hogy a thaioknak több tucat nevetésük van, és mind teljesen más jelentést hordoz. Ott álltam, és csak bámultam, hogy akkor ez most melyik nevetés volt? Épp szórakoznak rajtam, vagy bocsánatot kértek? Azonnal meg akartam érteni, ezt és minden mást is. A négy ott töltött évem során igyekeztem beutazni annyi környékbeli országot, amennyit csak lehetett. 

Kalandjait egy regényben és két novelláskötetben írta meg – újságíró szülők gyerekeként ez is a vérében van (ahogyan ő fogalmaz, édesapja az elemző publicisztika zsenije). És bár a sztorik egy része fikció, azért a könyvekből meglehetősen valósághű képet kapunk arról, hogyan élnek az emberek a világ másik felén. Az egyik történetben például a főhősnek Kambodzsában szigetelőszalaggal kell a motoros apuka hátához rögzíteni egy kisbabát. Amikor rákérdezek erre, Dávid mosolyogva mondja, hogy ez így konkrétan nem történt meg, de az mindennapos eset, hogy egy ötfős család utazik egy kis robogón.

– A thaioknál azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy számukra az idő relatív fogalom. Hiába beszéltük meg, hogy négyre leadnak egy anyagot, az még fél hatkor sem volt sehol… De aztán rájöttem, hogy a nyelvükben nincs is olyan szó, hogy határidő! Akkor elnézőbb lettem.

Ázsiában az emberek jólelkűsége, gyermeki kedvessége bűvölte el a leginkább, az egyik legfélelmetesebb élménye pedig az volt, amikor Kínában négyezer méter feletti magasságban, tiltott helyen, sátorban éjszakázott. 

– Harminc kilométerre voltam az első lakott településtől, és hidegebbre fordult az idő, mint vártam. Akkor azért elgondolkoztam rajta, hogy „Dávid, mi a fenét csinálsz itt?”. Amikor aztán feljött a nap, rögtön újra más színben láttam mindent, és indultam a csúcs felé.

A thaiföldi dzsungel sűrűje is megtépázza az idegeket, de egy idő után belelazul az ember, és elhallgattatja a fejében a vészcsengőt, mert úgy nem lehet sokáig létezni. Amikor a félelem elillan, a helyébe lép a csodálat és a hála.

Dél-Amerika

A Dél-Amerika iránti vonzalom ott kezdődött, hogy Dávid mindig is Argentína-szurkoló volt, már ami a focit illeti. Aztán a kontinens természeti szépségei, majd irodalmi óriásai is belopták magukat a szívébe, például Cortázar, Borges, Vargas Llosa vagy García Márquez. Nagy volt az öröm, amikor a következő megbízatás Peruba szólította négy évre. 

– Reggelente, amikor a Dél-Csendes-óceán partján húzódó sziklafal tetején futottam, és bámultam a hullámokat, arra gondoltam, „szevasz, világ, Dávid vagyok Debrecenből!” – meséli. – Mert fantasztikusan kiszámíthatatlan az élet, és alig hiszem el, hogy olyan helyekre visznek a döntéseim, vagy épp a véletlen, amik azért nem maguktól értetődőek egy kelet-­magyarországi srácnak. Eljutni az Andokba, ahol kecsua nyelven beszélnek, fölöttem a déli félteke csillagképei, és valódi pánsípzene szól… Hátborzongató élmény.

Az eddigi talán legnagyobb szakmai kihívással is Peruban nézett szembe, a Covid idején. Amikor beütött a járvány, az országban nagyon szigorú intézkedéscsomagot vezettek be, például tilos volt a települések közötti utazás is. Ebben a helyzetben kellett a nagykövetség munkatársainak gondoskodniuk az ott rekedt magyar turistákról, akik sok esetben olyan településekre szorultak be, amelyeken már nem jutottak élelmiszerhez. Az európai uniós országok kinti nagykövetségeinek összefogásával, rengeteg diplomáciai energiát mozgósítva, „az asztalt verve” sikerült elérniük, hogy tíz nappal a lezárások után egy négygyerekes magyar család feljuthasson a British Airways humanitárius járatára. Ezzel végre átszakadt egy gát, és még csaknem kétszáz honfitársunknak segítettek hazajutni.

Dél-Amerikában Dávid a féktelen életszeretetet találta a leginkább elragadónak. Őt egyébként jellemzően „gringónak”, vagyis amerikainak nézték, akit „gyorsan le kell húzni pár dollárra, mielőtt továbbmegy”. Úgyhogy már csak ezért is igyekezett rögtön mindenkivel tisztázni, hogy ő bizony Közép-Európából származik. Egyébként elég hamar otthon érezte magát, és igyekezett mindent kipróbálni. Kígyóvért sajnos végül nem sikerült kóstolnia, de különféle rovarokat igen (kivéve a csótányt), sőt, a helyi favorit rántott tengerimalacot is megízlelte.