Állítom, a televízió (és modern kiterjesztése, a ­digitális média nemkülönben) évtizedek óta olyan tükröt tart elénk, amelyben azt látjuk, hogy mi, emberek mennyire érzéketlenek vagyunk egymással, miközben éppen maga kondicionál minket arra, hogy ilyenek legyünk. 

Kezdjük azzal, hogy aki bármilyen elektronikus eszközt bekapcsol, legyen az tévé, rádió, számítógép vagy okostelefon, azt azonnal elárasztja az információnak álcázott zaj. Új fogalom is született a jelenség leírására: az infodémia, ami az információ és a pandémia szavak összevonásából született, és járványos információtúltengést jelent. A nap végére az ember úgy érzi, az agya képtelen több információt befogadni – és kis túlzással a munkából hazaérve már nem kíváncsi arra sem, mi történt a házastársával és a gyerekeivel. 

A mai „figyelemgazdaságban” egyre kifinomultabb algoritmusok gondoskodnak arról, hogy folyamatosan olyan tartalom kerüljön az orrunk elé, amely a képernyő előtt tart minket. Természetesen nem lehet valakinek szüntelenül aranyos kiscicás videókat vagy üzekedő valóságshow-szereplőket mutatni, mert arra is ráun, ezért a szex és a cukiság hömpölygését időnként meg kell szakítani valami mással, ami lehetőleg erős érzelmeket – félelmet, megdöbbenést, felháborodást – vált ki. Így kerülhetnek be a hírekbe olyan események, mint például a Daniel hurrikán pusztítása, amely csak Líbiá­ban tízezer emberi életet követelt. Megrázó képsorok, emberi szenvedés – harminc másodpercben. A képernyő célja és értelme a szórakoztatás: mindent, ami bekerül, ennek logikája és formális követelményei szerint dolgozunk fel. Az ember megszokja, hogy két bulvárhír közé beékelődik egy földrengés, szökőár vagy terrortámadás. Ha valakinek lelkiismeret-furdalása támadna, hogy nem elég empatikus egy-egy ilyen esemény kapcsán, azt szeretnénk megnyugtatni, a hiba nem feltétlenül az ő készülékében van. De azt jó, ha tudatosítja, hogy a média, amit fogyaszt, milyen hatással van rá.