Vannak küzdősebb esték. Menj aludni, mosd meg a fogad, nem, nincs már evés, megbeszéltük, hogy két mese lesz, na jó, lehet egy harmadik, de az már fejből, persze, kikísérlek inni, most már tényleg alvás. Holtfáradtan esünk be az ágyba, és néhányunknak megvan az a rossz szokásunk (na jó, nekem), hogy úgy érzékeljük, most kezdődik az „énidő”, és muszáj egy kicsit még olvasni/filmezni. Sóhajtozunk, hogy de jó lenne végre egyszerűbben befejezni a napot. 

Aztán egyszer csak eljön: egy csütörtök este lazán elbocsát, hogy köszi, elalszik egyedül is. Nem kell neki a mese. Hirtelen már nem követeli, hogy átölelve aludjunk el. Észrevétlenül kúszik be az időszak, amikor gyerek még, de már önállóan csinálja mindazt, amiben eddig elvárta, hogy segítsünk. Nem kell a hátunkon cipelni az ágyig, mert fázik a talpacskája, nem kell a haját mosni, öltöztetni. 

Eljön az utolsó ölbevétel. Nem tudjuk, melyik az a mozdulat, amikor utoljára tesszük be a kádba, amikor utoljára kapjuk fel. Bevallom, rettegek ettől. Minden egyes alkalommal, ahányszor a hátamon viszem az ágyig (mert máshogy kizárt, hogy eljutunk odáig), a játék kedvéért nyögök a súlya alatt, de nem akarom még, hogy máshogy legyen. Tudom, az az élet rendje, hogy egyszer azt mondja, anya, kösz, el tudok menni az ágyamig, de addig nem mondok nemet. Ezért is volt jó olvasni Herner Dorka új rovatát, a Szülőlélektant, amelyben a szakaszlezárásokról mesél. Ha gyereket nevelsz, folyamatosan búcsúzol egy szakasztól, de nem kell szomorkodni, jön egy újabb, érdekesebb rész. Mondjuk, lehet, hogy akkor is a hátamon cipelem majd.