Mellém lép, és bemutatót tartva kiokosít: – Nem tépni! Szárral! Megemelni, leakasztani! – és húsos, korához képest méretes tenyerébe fog egy hatalmas almát, picit megemeli, és tényleg leakasztja.
Aki Debrecen irányából halad a határ felé a 47-es úton, és jobboldalt megpillantja a gyönyörű almafasorokat, akaratlanul is leveszi a lábát a gázpedálról. Lassít, és ha megáll az Almavirág feliratot látva, ott találja magát a derecskei almáskertben, amely csaknem negyedmillió almafájával az ország egyik legnagyobbika. A családi vállalkozás megálmodója Szabó Imre. Sétál velem, elmondja, hogy tíz éve Magyarországon egymillió tonna alma termett – zömmel Szabolcsban, a Nyírségben, a Hajdúságban –, ma ennek csupán a fele. Megtudom, a hazai lakosság az ötödét, csak százezer tonnát eszik meg, a többit a termelők külföldön adják el, vagy lét készítenek belőle.
Sétálunk, a gazda néha magamra hagy. Csodálom a két-háromszáz méter hosszú sorokat, a kordonszerűen futtatott fákat, az ígéretes termést, az édeni szépséget.
Hallgatok. Köröttem jobbról is, balról is sok gyorsan mozgó kéz, megannyi gyöngyöző homlok. Elkapott szófoszlányok, diszkrét kacagás, madárcsiripelés. A lábam előtt sütkérező zöld gyík, fölöttem elhúzó ragadozó, végeláthatatlan sorok, és almák, almák, míg a szem ellát. Rengeteg, piros ruhába öltözött gömb, feszülnek büszkén, naptól kipirulva, a ritkán meglibbenő őszi szellő meg mintha tudná, ez az utolsó esély, simogatja, átcirógatja valamennyit…
Jó itt almának lenni, gondolom, mikor megközelítek egy csapat almaszedő asszonyt. Itt nincs vödör, nincs kiskosár, nincs ide öntöm, oda öntöm, az alma itt nem huppan, nem koccan, nem ütődhet. Azt mondják a dolgozók, óvják, szó szerint kesztyűs kézzel bánnak vele, úgy teszik a finom gumiból készült szállítószalagra – az apró gumiujjak közé –, akár a hímes tojást, hogy eljusson a konténerig.
Pap Linda húsz kilométerről, Berettyóújfaluból jár almát szedni, és azt mondja, itt nem kell ágaskodni, erőlködve nyújtózkodni, mert más szedi az alsó ágakról, más a középmagasakról, és más fönt a magasban, a fa tetején – és valóban, a sorok közt nagyon lassan haladó szerkezeten különböző magasságokban állnak a szüretelők.
– Finoman, óvatosan, kesztyűben szedjük ezeket a gyönyörű gyümölcsöket, hogy ujjlenyomat se legyen rajtuk! – jegyzi meg Sebestyén Ferenc, aki harmadik éve dolgozik a kertben. – Sokat utazom hajnalban Esztártól Derecskéig, de nem bánom. Szeretek itt lenni, megbecsülnek, tudom, mire számíthatok. Vigyázok a fákra, hogy szedéskor ne sérüljenek, mert jövőre is kell a munka – mondja, és letörli homlokáról a verejtéket.
– Egy hatfős csapatnak reggel hattól délután kettőig tizennyolc konténernyi almát illik szednie, ez a norma. Persze igyekszünk túlteljesíteni, mert minden kilóért pluszforintok járnak – magyarázza boldogan Szegedi Ildikó, de a keze jár, pakolja a gyönyörű almákat a gumiszalagra.
– Az alkalmazottaink és az idénymunkások, akik zöme visszatérő, az almaszedéskor kis csapatokban dolgoznak – tér vissza hozzám Szabó Imre ügyvezető igazgató. – És mivel stratégiai váltásba kezdtünk, a mentorálás része lett a munkába állásnak, és – úgy tűnik – eredményes. Aki ide jön, jó, ha tudja, mit jelent számunkra a társadalmi felelősségvállalás, a környezet védelme, hogy érték a tisztesség, a tudatosság és a hosszú távú gondolkodás. A mentor megmutatja az almaszedés apró fogásait, abból a célból, hogy a teljesítmény, a napi kereset több legyen. Elmondja, mit kérünk, mit várunk, miért jár bónusz, és még sorolhatnám. Eredménynek tartom, hogy sikerült olyan embereket integrálni, akik korábban munkanélküliként egész nap tengtek-lengtek. Meggyőződésem, hogy jó munkaerőben van elég tartalékunk, csak másképpen kell gondolkodnunk, mint tíz-húsz évvel ezelőtt.
