A közösség olyan régi, mint az emberiség, azonban közösséghez tartozni ma egyáltalán nem olyan kézenfekvő, mint a tradicionális társadalmakban. Az életben sok olyan helyzet adódhat, amikor rádöbbenünk, hogy újra meg kell keresnünk ezeket a kapcsolódási pontokat, ilyen lehet egy válás, a társunk elvesztése, vagy ha például­ új helyre költözünk, ahol még nem ismerünk senkit. Ma már kutatások is megmutatják azt, amit a pandémia alatt a saját bőrünkön is tapasztaltunk: közösségi élményekre folyamatosan szükségünk van ahhoz, hogy testileg-lelkileg jól érezzük magunkat. És bár az internet lehetővé teszi, hogy akár a világ másik felén élő emberekkel is szót válthassunk, akikkel közös az érdeklődésünk, a valódi megtartó és gyógyító erő a rendszeres fizikai találkozásokban rejlik.

KOVÁSZEMBEREK 

Sárvári Györgyi pszichológus egyszerre rajongója és szervezője a kis közösségeknek, a környezetében élőket folyamatosan arra biztatja, hogy bátran nyissanak. 

– Amikor olyan krízisbe jutok, amiben nem tudok a közvetlen környezetemhez kapcsolódni, mert nem értik, nem érzik, éppen min megyek keresztül, akkor nagyon jó, ha van egy homogén csoport, amelynek a tagjai ugyanabban a cipőben járnak – mondja. – Velük megélhetem, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, és ez felszabadító. Ilyen lehet a hasonló betegséggel küzdők csoportja, vagy a játszótéri anyukák, akik mindennap ugyanazokkal a dilemmákkal szembesülnek. A heterogén, sokszínű társaságok a mindennapi helyzeteken, az úgynevezett normatív kríziseken segítenek át, ezek kódolva vannak az életben. Ilyen az állásváltoztatás, a gyerek születése, a halál kezelése vagy a kiüresedő fészek időszaka, amikor nagyon sokat számít, ha más életszakaszban járó emberekkel is lehet beszélni a tapasztalatokról. Ezt láttuk a tavalyi Nők Lapja életmódváltó csoportnál, ahol a legkülönbözőbb életkorú, foglalkozású, beállítottságú nők tudták szeretettel támogatni egymást. Ahhoz, hogy ezek a csoportok kialakuljanak, szükség van az úgynevezett kovászemberekre, akik aktívan igyekeznek összefogni, majd összetartani egy-egy közösség tagjait. Kell hogy akkor se adják fel, amikor kudarcba fullad egy-egy kezdeményezés, vagy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezték, mert a semminél minden jobb. Amikor Hangyaboly néven szabadtéri szomszédolást hirdettem meg az utcánkban, először nagyon kevesen jöttek el, és ez elszomorított. Aztán rájöttem, hogy nincs mindenkinek akkora igénye a kapcsolódásra, mint nekem, de akik ott vannak, azok örülnek, és ez a lényeg. Az adventi alkalmat sikerült a focivébé döntőjének idejére szerveznem, ráadásul hideg is volt, de zenéltünk, énekeltünk, az apukák egy telefonon nézték a meccset, jól éreztük magunkat. Azért is fontos ez, hogy a gyerekeink lássák, hogyan tudnak a saját korosztályukhoz és a felnőttekhez is biztonságosan kapcsolódni. A karantén idején akadtak szomszéd családok, akik együtt vállalták a bezártságot, de a nyaralóövezetekben is látjuk, milyen ereje van, amikor különböző korosztályok együtt töltik az idejüket. Az ritkán történik meg, hogy valaki ül otthon, és bekopognak hozzá. Ki kell mozdulni, és megpróbálni kapcsolódni.

 MARADJON MEG A KÍVÁNCSISÁG 

Némethné Szűcs Terézia életében sok változás egyszerre történt; nyugdíjba ment, elköltözött Gödről Budapestre, és beütött a Covid. Egyedül volt a lakásában, jóformán ki sem mozdulhatott, és ez mentálisan nagyon nehéz volt számára, ám rámosolygott a szerencse, amikor ráírt a lakóparkból az egyik szomszéd.

– Harminc évvel ezelőtt egy ideig­ egy helyen dolgoztunk, de ő már régóta nyugdíjas volt, és bevezetett egy csomó dologba. Megmutatta, milyen felületen tornázik online, és megismertetett a Milton Friedman Egyetem kurzusaival. Nagyon izgalmas előadásokat hallgattam meg a Szenior Akadémián; volt szó közgazdasági ismeretekről, idegen népek filmművészetéről, de Maria Callasról és Michael Jacksonról is, és az előadásokat mindig beszélgetés követi. Egy idő után már én magam is elkezdtem keresgélni a Face­bookon, és ismerősöket is kérdeztem, rengeteg dolgot kipróbáltam. Gyakran járok Budapesten vezetett sétákra és nyugdíjasoknak szervezett kirándulásokra, mostanra kialakult egy társaság, akikkel rendszeresen együtt túrázunk. Néha kisbusszal megyünk, máskor vonattal, nyolc-tíz kilométert gyalogolunk, vannak hegyi túrák, városnézés vagy fürdőzés. Emellett rendszeresen járok a Meggyfa Idősek Klubjába is, ahol temérdek program közül lehet válogatni. Én hetente kétszer tornázom, de van nyelvóra, pingpong, táncos foglalkozások, társasjáték, kártyázás, nordic walking, számítástechnikai alapismeretek. Gyakran ajánlanak fel kedvezményes vagy ingyenes jegyeket színházba, kiállításra. Ebben a korban elengedhetetlen a rugalmasság, nagyon fontos, hogy megmaradjon a kíváncsiság és az akarat, hogy emberek közé menjünk, új dolgokat próbáljunk ki. Azért is jó, hogy közösségben vagyunk, mert egymást bátorítjuk, együtt könnyebb elmenni egy messzebb rendezett kiállításra, egy másik templom miséjére vagy egy ismeretterjesztő előadásra. Néha elgondolkodom, hogy kell-e nekem ennyi program, de aztán rájövök, hogy kell. A szendvicsgeneráció tagja vagyok; folyamatosan törődöm az idős, beteges édesanyámmal, és nagy örömmel segítek a négy kisunokám körül, ugyanakkor szeretnék megtartani egy egészséges egyensúlyt. Nem akarok csak a betegségekről beszélgetni, jó, hogy a lányaimmal és unokáimmal is tudok arról diskurálni, hogy milyen kiállításon, kiránduláson, előadáson voltam, de nagy felfedezés nekem a művészmozik világa is! Ha este fáradtan, de élményekkel gazdagodva térek haza, egyedülálló özvegyként is teljes életet élő embernek gondolom magam.