Megint elő kellett vennem Bab Bercit. Őt szélsebesen olyankor rántom elő, amikor erőt kezd rajtam venni az önsajnálat és az aggodalom. S ilyenkor nemcsak a savanyú képű, tejbetök, amúgy szeretni való Bab Bercin mulatok, hanem magamon is. Olvasok, s egypár oldal után helyrezökken a világ. Különösen, ha belépek a csodapatikus Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába. Ott aztán igazi orrfricskát kap az ember, és nyomban eszébe jut Bab Berciék szülőatyja, a felejthetetlen Lázár Ervin. 

Na, tőle aztán, ha rászolgáltam, élőben is kaptam hideget-meleget. De valahogy úgy csinálta, hogy soha nem kellett a kardomba dőlni, mert leginkább a szeretetét éreztem. Legfeljebb mélyen elpirultam ott legbelül, s örök időkre megmaradt az intése. 

Akkoriban sokat késtem. Mindenhonnan. A Lónyay utcai lakásukból is, ahol egy keddi napon tízre várt. Csöngettem lóhalálában, tíz perc híján tizenegy volt már. Nem nyit senki ajtót. Benézek a folyosóra szolgáló konyhaablakon, valamit főz. Csöngetek újra. Főz tovább. Lehetetlen, hogy ne hallja. Most mit csináljak? Utálja a szószegést. A késést is. Lehet, hogy nem fog beengedni. Tipródok a lábtörlőn, tizenegy már elmúlt, nem merek csöngetni. Egy idő múlva nyílik az ajtó, azzal a lázárervini széles mosollyal kitárja a karját.  

– Művésznő, hát megjött?! Máskor csöngessen!
Be kellett szaggatnom a krumpligombócot. Na, jöjjön, elhűl a leves!

Amikor aztán koccintottunk, hamis képpel csak ennyit mondott:

– A várakozásban megmelegszik a legjobb bor is. Árt neki…

Na, én se késtem azóta se.

Van az emlékeimben egy másik jellemző történet. Baráti ismerősünktől, egy tanárnőtől hallottam. 

„Ervin már az első találkozásunkkor is addig ismeretlen módon hatott rám. 1971-ben egyszerre költöztünk egy társasházba. Pécel, Petőfi utca hét. Én fiatal, zárkózott, büszkének is mondható frissdiplomás, két kicsi gyerekkel, nem hittem, hogy bárkitől is tanulhatok még az életben valamit.