„Az alatt az idő alatt jártuk a várost… A Duna-parton sétáltunk, néztük a romos épületeket, a belvárosban nézelődtünk. A Zserbóban a teraszon ültünk, és nagyon finom csokoládétortát ettünk. Szomorú városnézés volt ez…” – írja egy korabeli fiatalasszony, Nádasdy Lász-lóné a visszaemlékezésében.
Talán a barátnőjével sétáltak azon a napfényes októberi délutánon, amikor kitört a forradalom? Nem tudjuk, csak azt, hogy nem volt valami lelkesítő az eléjük táruló látvány. Budapest még ki sem heverte a háborús sérüléseket, és máris újabb tűzharcok fenyegették. Persze a visszaemlékezés írója ezt akkor még nem tudhatta, csak az ösztönei súghattak neki: valami rossz közeleg. Azokban a hetekben már nagyon nyomasztó volt a hangulat Magyarországon. A Rákosi-rendszer úgy hatott a gazdaságra, mint földekre a sáskajárás: gyakorlatilag tönkretette. A túlhajtott nehézipari beruházások és az erőszakos kollektivizálás ínséghez vezetett. Hatalmas földterületek álltak ugaron, mert a parasztok inkább odahagyták a földjeiket, mint hogy vállalják a teljesíthetetlen beszolgáltatások terhét, és a városba özönlöttek. A gyárak tárt karokkal várták a vidékről beáramló munkaerőt, de az embereknek nem volt hol lakniuk. A lakáshiányon majd csak a hatvanas évek lakótelep-építései segítettek. Egyelőre maradtak a hónapos szobák, a társbérletek – átlagosan három ember egy szobára – és a szűkös fejadagok. Sokkal rosszabbak voltak a körülmények, mint a háború előtt. Ebben az áldatlan helyzetben, mint mindig a történelem során, a fiatalok léptek először: az egyetemisták az ország minden nagyvárosában a lengyelországi politikai tömegmozgalmak melletti szolidaritásra szólítottak fel. 1956. október 23-án először Debrecenben, majd sorban minden nagyvárosban, köztük Budapesten is sor került a hallgatók tüntető felvonulására, amely az esti órákra tömegmozgalommá dagadt. Egyszer csak eldördült az első lövés…
Az átlagemberek valószínűleg csak a mentő szirénázását hallották a csukott ablakok mögött, és talán hangosabbra tekerték a rádiót. De azt mindenki érezte, hogy puskaporos a levegő. Az élet azonban nem állt meg. A tüntető tömeg Budapesten délután háromkor indult el a Parlament és a Bem-szobor felé, a diákok éppen felolvasták a szobor talapzatán követeléseiket, a 16 pontot, amikor a Kossuth Rádióban megkezdődött a Szólóművek című zenés műsor. Csak a fegyverek ropogása és az orosz tankok másnapi bevonulása hozta el a bizonyosságot. De délután még hősnőnk nyugodtan sétálhatott a Duna-parti korzón, és a nap bágyadt sugarainál elmajszolhatta a csokoládétortáját. Vajon mit viselt? Lágyan omló, térd alá érő, darázsderekú szoknyát a kor divatja szerint? S mivel ápolta az arcát? Hipotézisek hada következik…
Az emancipált nő
A Rákosi-rendszer az élet minden területén a puritanizmus ideálját kényszerítette az emberekre. Nem tűrték a munkahelyeken a „kenceficéző” asszonyokat, a professzionális szépségápolást pedig egyenesen „burzsoá szenvedélynek” minősítették. A nők egy része természetesen így is eljárt kozmetikushoz, de csak titokban, legtöbbször a kosztpénzből lecsippentve az árát, vagy egy kiló cukorral fizetve ki a kezelést (ezt Baumfeld Dezsőné Lucikának, Budapest egyik első kozmetikusának naplójában olvastam). Nem szerették volna kockáztatni a kirekesztést egy olyan korban, amelyben a nő feladata a szocializmus építése, beleértve a traktorvezetést, az esztergálást és az építőipari munkát is. A tradicionális női szerepeket, úgymint háziasszony, anya, feleség, az ötvenes években hátrébb sorolták. Az új, „emancipált nő” szerepet az áruhiány is megtámogatta, hiszen az alapvető élelmiszerek beszerzése is akadályba ütközött, nem még a piperecikkeké. A szemérmesen csak személyi kultusznak becézett diktatúra időszakában a nők szépségápolási rutinja csupán a szappanos mosakodásra szorítkozott. A női hetilapok szépségápolási rovatai szintén a természetes megoldásokra biztattak: „Ha nagyon száraz a bőr, öblítsék le tejjel vagy kenjék be arcukat tiszta étolajjal, esetleg zsíros arc-krémmel. A kenőcsöknek semmiféle különösebb hatásuk nincs, a legjobb bőrápolás a tisztaság, és a legmegbízhatóbb bőrápolószer a víz.”
Púder este és reggel
1956-ban a politika felpuhulásával azonban hirtelen kiderült, hogy a nők mégsem emancipált külsőre vágynak. Szeretnének inkább csinosak, nőiesek maradni, ennek köszönhetően a női magazinok címlapján a robusztus munkásnőket felváltották karcsúbb, feminin külsejű társaik. Sőt, lassacskán megjelentek rajtuk a korabeli fiatal színésznők is, mint például Törőcsik Mari, aki az év elején bemutatott Fábri Zoltán-filmben, a Körhintában feledhetetlen alakítást nyújtott. Ezzel egy időben a „rúzst ne használjunk, de még a púder is elmaradhat” szlogennek végleg bealkonyult, sőt az ellenkezője vált hangsúlyossá: „A mai nő arcát illatos porfelhőbe burkolja. Púderozza magát reggel az íróasztal mellett, hogy ne fényes orral fogadja az ügyfeleket, púderozza magát ebéd előtt és ebéd után, az üzemben a gép mellett, ha egy pillanatra megáll a munka, a megállónál, ha nem jön a villamos, és még ki tudná felsorolni, hányszor és hány helyen” – írta dr. Pastinszky és dr. Rácz Bőrápolás, kozmetika, bőrbetegségek című segédkönyve 1958-ban.
Gyanítom, 1956 őszén valahol félúton tarthatott a folyamat. Azt mégsem feltételezhetem, hogy a forradalom vészterhes napjaiban, a szovjet tankok dübörgése közepette a púder volt a lányok, asszonyok legfőbb gondja. Már ha egyáltalán volt pénzük piperecikkekre. Luxuskozmetikumokat ugyanis akkoriban még csupán csempészáruként, aranyáron lehetett beszerezni. Főleg élsportolóktól, akik hatósági engedéllyel kijuthattak Nyugatra.
1956 ebből a szempontból különösen jövedelmező lehetett, hiszen Magyarország novemberben száztizenegy sportolót küldött a melbourne-i olimpiára, akik az érmek mellett – mert csak úgy potyogtak az arany- és ezüstérmek a magyar válogatottra – vélhetőleg több-bőröndnyi krémmel, rúzzsal, parfümmel és nejlonharisnyával érkeztek haza. Merthogy nejlonharisnyát annak idején Magyarországon még nem lehetett kapni. De 1958-ban a Nők Lapja Okos Katájának levelesládájában már azt olvashatjuk, hogy valaki megfontolásra ajánlja a harisnyagyártó vállalatnak a Bécsben már megszokott ikercsomagolást. Ha elszakad, legyen kéznél másik. Az olvasói levelek azonban főleg panasszal vannak tele.
Miért van az, teszi fel a kérdést egy háziasszony, hogy a vadonatúj ruhája ujja, amit az Állami Áruházban vásárolt előző nap, az első próba során egyszerűen szétfoszlott? Hasonló panasz, hogy a zománcozott zsírosbödön, amit irodai munkatársuk születésnapjára vásároltak, lyukasnak bizonyult. Hamar rájöttek, mert az ajándékba adott rózsacsokrot jobb híján ebbe állították bele, és az íróasztal néhány perc múlva vízben úszott. Amikor visszavitték a terméket az üzletbe, az ott sorakozó tizenkét piros zsírosbödön közül egy sem akadt, amelynek ne lett volna elrepedve az alja. Ennyit a szocialista iparról.
