„Kedves Dorka!
Hároméves kisfiamat mostanra sikerült beszoktatnom az oviba, nem volt annyira vészes, mint amennyire féltem tőle. Azt gondoltam, hogy így, őszre visszaáll majd a rend, de ezeket a napokat érzem a nehezebbnek. Rohanok folyamatosan a munkahelyem és az ovi közt, igyekszem, hogy otthon sok minőségi időt töltsünk együtt, de közben nem vagyok túl jól, ha a kisfiam nem látja, sokszor sírok. Néha nem sikerül eltitkolnom a hangulatomat, és már kérdezgeti, hogy »Anya, miért vagy szomorú?«. Mit válaszoljak neki, hogy ne terheljem?”
A szülőség rengeteg gyásszal jár, és mindahányunknak más a megpróbáló. Sirathatjuk a várandósság végét, az otthon töltött hónapokat-éveket (még akkor is, ha közben sokszor éreztük, hogy belefulladunk!), ha az iskolába jutáshoz nem kellünk már taxinak, azt, amikor elmúlik a babaillat, vagy amikor a felnőtt gyerekünk elköltözik.
Életszakaszokat lezárni nem egyszerű. Nehezíti, hogy nincs rá mintánk, nincsenek hagyományaink. Korábban az a mondás járta, hogy „Ne a gyerek előtt!”, ne terheljük a nehézségeinkkel szegényt. Mára már a tudomány igazolta, hogy a gyerek inkább attól lesz „szegény”, ha úgy próbáljuk óvni a lelkünk súlyától, hogy nem mondunk neki igazat, mivel a gyerekek profin letapogatják az érzelmeinket, és ha ellentmondást észlelnek aközött, amit mondunk, és amit éreznek rajtunk, akkor csökken a bizalmuk és a lelki biztonságuk.
Persze mi nem becsapni akarjuk őket, inkább eszköztelenek vagyunk. Segít, ha tudatosítjuk, hogy bármi, ami elmúlik, vagy amit reméltünk, de nem jött el, illetve minden, ami változik, járhat gyásszal, aminek rengeteg arca lehet. Egyikünk hamar összekapja magát, akár úgy, hogy eltávolodik a saját érzéseitől, sorozatokkal, evéssel tompít, míg másikunk szívesen kibeszéli őket, és van olyan, akit elborítanak az érzelmei akár hosszú időre is.