Kitűnő helyen lakunk. Már nem a város, még nem a vidék. Körülöttünk csupa zöld minden. A lakás északnyugati fekvésű, földszinti. Egyetlen hátránya, hogy néha elfelejtem lehúzni a redőnyt, és olyankor belátnak a szomszédok. És ha Ádám-kosztümben mászkálok, akkor… Nos, akkor ezúton is elnézést kérek tőlük; jobban oda fogok figyelni.
A lakás helyzete tipikus csapda: innen beljebb kezdődik a nagyváros, ha meg kijjebb költöznénk, járhatnánk be autóval reggelente – arról pedig szó sem lehet. Olyan ez, mint a Föld a Naprendszerben: anyabolygónk egy olyan szűk zónában kering, amelyben ideálisak a feltételek arra, hogy kialakuljon az élet. Élet: az meg itt is van. Ilyenkor, ősszel, éppen elvermelnek a sündisznók, a rókák meg néha megkergetik a macskákat. Különböző madarakat tudok megfigyelni: a varjak például előszeretettel dobálják a diót az útra, hogy az autók ráhajtsanak, feltörjék a ­héjat, a madarak meg lakmározhassanak. Nézhetem, ahogy a vadkomló felindázik a tujára. Meg azt is, ahogy a fű az utolsókat növi a nyárrá változott őszben.
A fű növését figyelem tehát, mert alapvetően nem nagyon történik felénk semmi. Ennek a zöldövezeti csodahelynek megvolt az az előnye, hogy amikor egész nap nyüzsögtem, jó volt hazatérni ebbe a mozdulatlan kis üveggömbbe. A pandémia óta viszont itthonról dolgozom. Sok szórakozási-kimozdulási lehetőség nincs. Ha netán szeretnék legurítani egy sört, akkor el kellene ballagnom az egy kilométernyire levő üzletbe, majd hazaballagni, a konyhában kitölteni, és felhajtani. Szórakozóhely nincs, és a legközelebbi kézművespékség is negyvenpercnyire van gyalog, ott vehetnék kétezer forintért pisztáciás croissant-t. (Nem is baj, mert így legalább nem veszek ilyesmit.)
Majdnem tizennégy éve lakunk itt. A szomszéd épületben kedves nyugdíjasok élnek, időnként néhány percet beszélgetek azzal, aki éppen a rózsákat metszi. A szakállas szembeszomszéd is kedves ember lehet. Nagyon dolgos, mindig tesz-vesz, és ha látom, intek neki, ő pedig vidáman visszaint. Ennyit sikerült összehozni az elmúlt majdnem másfél évtizedben. Kedves és langyos meg nem támadási egyezmények mindenfelől: elva­gyunk, mint a befőtt.
Egészen addig, amíg meg nem jelent a minap a kapun, a csengő mellett egy kis lapocska. A szélein­ rajzolt gesztenyék, diók, a szövege meg ez: „Utcabál! Szomszédok bulija az utcasarkon! Ismerjük meg egymást finom falatok mellett! Hozz egy sütit! Várunk!” A reakcióm teljesen meglepett. Nem arra gondoltam, hogy ki ez az idétlen hippi, aki túl sok Szomszédokat nézett a nyolcvanas években, hanem… hanem valami melegség járt át szívtájékon, és arra gondoltam, mindenképpen ott a helyünk. Az igazi utcabált mindig úgy képzeltem, hogy Fenyő Miklós celebrálja, mindenki mentolos cigit szív, kávégépek villóznak, és cukros vízzel van belőve a hajunk, miközben a nők cicaszemüvegben és pörgős szoknyában pörögnek. A hirdetésen megadták az időpontot is: szombat délután négytől hatig – úgyhogy hamar rájöttem, nem itt fogok Dollyval limbózni.
Ellenben szombaton fényfüzér lógott a szépen sárguló diófán, valaki szerzett egy sörcsapot, és sört csapolt rajta. Hat-hét család jött össze: olyanok is, akik már ötven éve itt laknak, és olyanok is – mint a szervező –, aki még csak egy éve költözött ide. A gyerekek csinálták, amit ilyenkor kell: tollasoztak és gördeszkáztak, fára másztak és leestek. A felnőttek beszélgettek, néhányan rájártunk a sörre, és úgy viselkedtünk, mint a normális emberek, akik tényleg kíváncsiak egymásra. Vagy csak egymás társaságában jól eltöltenek egy délutánt. A végén a rokonszenves szervező hölgy szólt, hogy választhatunk ajándékot a kiskofferből. Elhoztunk egy használt minivázát. De én eltettem a meghívót is. Néha ránézek, és arra gondolok: egy fokkal jobb most itt lakni. Még akkor is, ha közben hideg lett, és a fű már nem nő, és a redőnyt már megint nem engedtem le. ●