Sokszor észre sem vesszük, mennyire zavar egy hang, amíg abba nem marad. De mikor vagyunk csendben? A nyitott irodában, iskolában, rendelőben vagy üzemben nincs csend egy árva pillanatig sem. A hanghatások nélküli nyugalom szinte luxusnak számít. Otthon halljuk a szomszédot, a kutyáját, a fűnyíróját, a tévéjét. Pedig mennyire vágyjuk a csendet néha… Látom, néhányan a fülhallgató bástyája mögé menekülnek, hogy szól-e benne a zene, vagy csak védőburok (Ne szólítsatok meg, ne kérdezzetek semmit!), sosem mertem firtatni.
Akadnak, akik rosszabbul bírják, mint Róbert, aki a kényszerű otthonról dolgozás alatt napokig udvariasan tűrte, hogy a szomszédja a közös folyosón vágja a csempét. Három napig nem szólt egy szót sem. Haverok, össze is járnak. De a visító flex kihozta belőle a legrosszabbat. Feltépte a bejárati ajtót, ordítva felszólította a cimborát, hogy szüntesse be a felújítást, de rögtön, a másik visszaszólt, nyilván neki is az idegeire ment a gépe hangja, egymásnak estek, begurultak a nappaliba, ahol is a gyereknek éppen online oktatása volt az osztályával, így egyenes adásban nézték végig, ahogy apa birkózik egy bácsival a háttérben. Végül lenyugodtak, megbeszélték egy sör mellett, hogy a flexet egy darabig nem használják a házban.
Szóval, kell a csend. Mindenki máshogy oldja meg, de muszáj megtalálnunk, hogy feltöltődjünk általa.