Az elhívás

Az, hogy belőlem énekes legyen, elhívás volt. Kisgyerekkorom óta ­varázserővel vonzott a színpad. Édesapám, Szikora Jenő, az ötvenes évek sztárja, táncdalénekesként olyan zenészekkel lépett fel, mint Kovács Erzsi és Németh Lehel. Néhány alkalommal engem is magával vitt, és én tátott szájjal bámultam, ahogy színpadra lép. Csak egy lépcső volt, de az a mennyországba vezetett! Annak idején a kerthelyiségekben még a fa tetejére szerelték fel a megafont, hogy jobban hallja a közönség a zenét, és én alig vártam, hogy végre megszólaljon apám hangja a mikrofonban. Hamarosan én is elkezdtem gitározni. Kitárult egy másik világ!

Sorsdöntő iskolabál

Hetedikes koromban bált rendeztek az iskolámban, és belépett az osztályba Gombkötő Gyuláné tanárnő: „Ki tudna valamit előadni?” Mindenki verset akart mondani, én meg csendesen közöltem, hogy egy Beatles-számmal tudok hozzájárulni a rendezvény sikeréhez. Eljött a szombat délután, felmentem a két összenyitott osztály dobogójára, és elénekeltem a dalt. Hangos ováció, taps, a kislányoknak csillogott a szemük. Hétfőn már vittem a gitáromat magammal a suliba, persze a kabátom alá rejtve. Attól kezdve a lányok kísértek haza engem.

Az Úristen lekacsint

Az első zenekar, amivel felléptem, a Ferm, amatőr együttes volt. Egyszer eljött megnézni minket a Hungária, és Fenyő Miklós már pakoltatta is fel a dobszerkómat a kisbuszukra. Két hét múlva a spanyol televízióban zenéltem, én, aki addig a dunaújvárosi ifjúsági parknál messzebb nem jutottam. Húszéves koromtól játszottam együtt a Hungáriával, és a Hotel Menthollal kifordítottuk sarkaiból a világot.