A  klímaaktivista meg az apáca toporognak a dél-franciaországi kisváros határában. – Úgy indul, mint egy vicc, csakhogy a történet azzal folytatódik, hogy a fityulás apáca nekifutásból leteperi az ötvenes, hipszter külsejű aktivistát, és a sárban fetrengenek. A Miasszonyunk misszionárius családja nevű vallási szervezet zarándokközpontot kíván létrehozni Saint-Pierre-de-Colombier határában, ahol a környezetvédők szerint több védett faj is él. Az apácák élőláncot vontak az építkezési terület köré, ezen cselezte át magát az egyik demonstráló, és ebből pattant ki az amatőr pankráció. 

Próbálom a helyzet abszurditását feldolgozni, mert ha létezik két békés, jó szándékú embertípus, akkor az az én fejemben az apáca meg a környezetvédő, aztán rájövök, hogy ez a sztori tökéletesen összefoglalja, milyen az élet 2023-ban. Először is akad cikk, mely szerint szegény-szegény apácák a nyugalom szigetét szeretnék megteremteni, ezek a zöldek meg egyetlen növény miatt csinálják a fesztivált. Más források szerint már a területileg illetékes püspök is szólt nekik, hogy hagyják abba az építkezést, de ők ragaszkodnak a hatalmas komplexumhoz. Aki csak egy cikket olvas el, könnyen azonosul valamelyik féllel, és onnantól fogva fel sem merül benne a véleménycsere, úgy ostorozza a másik tábort. 

Amikor egy apáca meg egy aktivista gyűri egymást a gödörben, felkapjuk a fejünket, de meggyőződésem, hogy bennünket is csak egy hajszál választ el attól, hogy ki-ki leteperje a maga ellenségét. Vagy legalább a szeme közé pöcköljön. Ehhez még érdekellentét sem kell, elég, hogy a másik eltérően gondolkodik az oktatásról, az unióról, a felmelegedésről, a fociról, az oltásról. Mintha minden, miénktől különböző vélemény az utolsó csepp lenne a pohárban. Félreértés ne essék, én is csak mostanában vettem észre, mennyire megkövesedtem a felvilágosultnak vélt eszméimben, de legalább már megpróbálom végighallgatni a másik oldalt. Apró lépésenként haladok, mert nem szeretném, hogy egyszer engem kapjanak lencsevégre valami „szerencsétlennel” birkózva.