Két felkunkorodó szélű, kis méretű fekete-fehér fénykép került a kezembe. Nem volt dátum a hátán, de felismertem. 1959, nyár, a falusi nagymamám temetése. A másik 1909, nyár, tanyasiak vannak rajta. Egy kisbaba pólyában, az édesanyja ölében. Kalapos gazda mellettük. Fiatal nagyszüleim. A kisbaba lesz majd az édesapám. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány.
Hajnalban, a virradattal kelt, sötét éjszakában a csillagokkal feküdt. A haját reggel szép hosszú varkocsba fonta, este kibontotta, fehér inge fölött szépen megfésülte, könnyen bomló fonatot hajtogatott belőle, úgy feküdt a párnájára. Amikor letette a fejét, már olyan fáradt volt, hogy megkezdett imádságát rendre elaludta. De Gizellának megbocsátotta öntudatlan mulasztását az Ég. Könnyű lépteket, egyszerű gondolatokat és vas­akarattal nehezített, igyekvő természetet kapott örökül. Amikor pedig eljött az ideje, istenfélő, csöndes embert, Andrást rendelte mellé. A vőlegénye katonaviselt, megbízható legényember volt, kapott volna minden ujjára akárhány leányt. De ő csak a büszke Gizellát választotta. Tehette.
Tanyásgazdának jelölte a birtok jószágkormányzója. Az esküvő után vihette az új asszonyt a pusztára. Saját, frissen meszelt, kommenciós lakásába. Vitte is. Három falun mentek át, három falu nézte a két felmálházott szekeret, amin az ifjú házasok Savanyúkútra érkeztek. 

Telt-múlt az idő, sok tél fordult tavaszba, ugyanennyi nyár vitte kincseit az őszbe. A rendelt időben a házaspárnak leánykái születtek, sorban hárman, s közéjük megérkezett anyjának szemefénye, apjának büszkesége, egyetlen fiacskájuk. 

Még gyenge volt Gizella, arca fehérebb, mint a fehérített vászon, szoptatós a kisfiával, amikor egy reggel a tejeskocsis üzenettel tért vissza a faluból. Másnap egy fotográfus ember jön, öltözzön mindenki ünneplőbe, suvickolja ki az ábrázatját, ha látni akarja magát a fotográfián, amit az az úrféle csinál.

Másnap reggel még a cselédgyerekek is megmosdóztak Savanyúkúton. Miután az úr megérkezett, pohár hideg kútvizet kért, nagy körülményesen lerakta az apparátját, elrendezte az embereket, és a lelkükre kötötte, meg ne mozduljanak. Az úrféle a fölállított állványa mögé, egy fekete huzat alá bújt. A tanyasiak ültek rezzenetlenül. Egyedül Kőrös, a kutya rázta meg a fejét, ő nem fogad szót holmi városi jöttmentnek. 

Hát így született a régi fotográfia, elöl, mint poros gyöngyszemek, a cselédgyerekek lábujjai. A képen, ölében kisfiával, még szelíd fiatalasszony Gizella, senki nem szólítja ténsasszonynak. De eljön annak is az ideje.