Ha megkérdezték tőlem, ki vagyok, sokáig azt válaszoltam, egy újságíró. Miután lett gyerekem, néha már azt is mondtam, hogy apa. Mindkettő vagyok, persze, de ennél jóval több. Sokszor a saját státuszunkkal, munkánkkal, hivatásunkkal azonosítjuk magunkat. Talán így a legegyszerűbb – mások így tudnak behelyezni abba a dobozba, amiben könnyű bennünket beazonosítani.
De ahogy Brad Pitt is mondta: „Nem a munkád vagy, és nem is a bankbetéted. Nem a kocsid és nem a tárcád tartalma. Nem egy menő ruha…”. Nem a külsőségek alapján kellene definiálni, kik vagyunk. Viszont szükség van arra, hogy megismerjük magunkat.
A delphoi jósda után
„Ismerd meg önmagad!” – ez volt olvasható az ókori Görögország egyik legfontosabb helyén, a delphoi jósda homlokzatán. Mráz Katalin önismerettel foglalkozó pszichológus szerint azonban ez szinte lehetetlen: megismerni tökéletesen nem, legfeljebb tanulni lehet folyamatosan önmagunkat. Így legalább megközelítőleg tisztában lehetünk azzal, melyik az az élethelyzet – vagy akár munka is –, ami nekünk való. Hogy milyen kapcsolódások azok, amelyek számunkra megfelelnek. Hogy miként reagálunk egy-egy helyzetben, és mi az, ami számunkra problémát jelent. Az önismeret végül is egy iránytű, ami segít eligazodni az életben, és segít abban is, hogy a problémákat vagy nehézségeket a lehető legjobban, a helyzetből a lehető legtöbbet kihozva tudjuk megélni. Léteznek olyan minták, amelyeket a saját vagy a családunk múltjából cipelünk magunkkal, és ezeket nem is tudatosítottunk magunkban. Múltbeli kudarcélmények, rossz helyzetek is kísérthetnek, miközben, ha foglalkoznánk ezekkel, felismerhetnénk, hogy lehet, már túl is léptünk rajtuk.
A kulcs az őszinteség
Arra kérem a pszichológust, mondjon egy olyan példát, amivel az önismeret kapcsán mostanában a legtöbben fordulnak hozzá. Szerinte ez nem más, mint a „nem vagyok elég jó” érzése. Hogy nem felelünk meg az élet különböző területein. Annyiféle elvárás zúdul ránk mindenhonnan, hogy csak kapkodjuk a fejünket, ezért folyamatosan ott motoszkál bennünk, hogy jó helyen vagyunk-e az életünkben, ott tartunk-e, ahol mások, és elég jól csináljuk-e azt, amit csinálunk.
Az önismeret fejlesztésével a felmerült kérdésekre választ kaphatunk, de kizárólag akkor, ha őszinték vagyunk magunkkal, és nyitottak arra, hogy elinduljunk ezen az úton. Őszintének lenni azonban macerás, mert sosem könnyű, sőt, sokszor kifejezetten kellemetlen szembenézni a saját hibáinkkal.
– Kőkemény munkával lehet megtanulni, hogy az ismétlődő helyzeteinket felismerjük, és felülírjuk. Azt sem könnyű belátni, hogy nem minden gondolatunkat kell feltétel nélkül elhinnünk, és érdemes a nyomába eredni, hogy ezek honnan is eredhetnek – mondja Mráz Katalin. – De ahogy az eredmények kezdenek láthatóvá válni, akkor többnyire mindenkinek világossá válik, hogy megéri a befektetett munka.
Komolyabb önismereti elakadásnál érdemes külső segítséget kérni. Valakit, aki máshonnan tekint a problémára. Jól jön ilyenkor a pszichológus, vagy akár egy önismereti csoportos foglalkozás, például a pszichodráma is.
Segítség a gyakorlatban
Pásztor Máté negyvenévesen fordult először pszichológushoz, ma pszichodrámacsoportot vezet, és ezen a területen képzi tovább magát.
– Sokáig nem voltam hajlandó foglalkozni önmagammal. Remek állásom volt egy médiacégnél, fontos – vagy inkább annak látszó – pozícióban voltam, valami mégsem stimmelt. Hosszas unszolásra végül elmentem egy szakemberhez, természetesen komoly fenntartásokkal, amiket csak később azonosítottam: ez volt a félelmem. Utólag látom, mi volt annyira ijesztő: közel kerülni a valódi – tehát nem egy szerepként eljátszott – önmagamhoz.
Önismereti folyamatom következő állomása a pszichodráma volt. Ott álltam tizenkét vadidegen között, és csak arra tudtam gondolni, tőlem ne várja senki, hogy hátradőljek, a csoport meg elkapjon és megtartson. Én nem fogok vadidegeneket ölelgetni, mindenki menjen a francba. Azóta világossá vált, hogy a bizalmatlanság dolgozott bennem, alatta pedig ott volt a félelem az elutasítástól.
Ezek számomra erős, nehezen kezelhető érzések voltak, amikkel még mindig dolgozom. Ezért is gondolom, hogy az önismeret nem egy szakasz az életemben, hanem az út végéig tartó folyamat.
A kezdeti elutasítástól pár alkalom alatt eljutottam oda, hogy egy másik, az apámat játszó „vadidegen” férfi vállán sírtam ki a fájdalmamat. Azóta átértékeltem az érintés, az ölelés jelentőségét.
A játékok segítettek abban is, hogy más szemszögből lássak rá az életemre. Kicsit olyan ez, mint amikor egy külsős tanácsadó érkezik a nagyvállalathoz. A cégnél mindenki tudja, hogy az asszisztens hazavisz néha ezt-azt, írószert, kávét, fénymásolópapírt az irodából, de ezzel boldogan élnek együtt, hiszen ő amúgy nagyon kedves, mindenki szereti, és egyébként is rosszul fizetik. Aztán jön kívülről egy független tanácsadó, és ad egy új szempontot: arról tudtok, hogy az illető éves szinten egymilliót visz ki így a cégből? Mit szólnátok, ha ezt megkapná fizetésemelésként?
Valahogy így működik az egyébként ijesztő nevű csoportterápiás módszer, a pszichodráma is, csak itt a saját életemhez kapok új nézőpontokat a játékon keresztül. Beleülhetek a főnököm, a szerelmem, az apám, az anyám, a gyerekem székébe, ezen keresztül pedig megérezhetem, hogyan vannak ők, vagy mit hallanak meg abból, amit mondok – foglalja össze Máté a módszer lényegét.
Ősök mondatai
– A saját önismereti folyamatom nem állt le azután, hogy elkezdtem tanulni és alkalmazni a pszichodrámát. A csoportokban gyakran látok olyan helyzeteket, amikor szinte adja magát, hogy ránézzünk a protagonista (főszereplő; így hívják azt a csoporttagot, aki éppen játszik) életének egy fontos vetületére: mit hoz az őseitől. Számtalanszor láttam, milyen érzések, érzelmek, vagy akár mondatok öröklődnek generációról generációra.
Elsőre furcsán hangzik, valahol mégis logikus: miért csak a szemem színét vagy a kézformámat örökölhetném az őseimtől? Miért ne lehetne ilyen örökség a lelkemben is? Nekem is van az őseimtől örökölt mondatom, de azt hiszem, az olvasó is könnyen megtalálja a magáét, ha egy kicsit elmélyül az emlékeiben – mondja Máté.
