Tízévesen szembesültem először azzal, hogy léteznek bezzegférjek. A szomszéd néni világosított fel, bár nem közvetlenül hozzám intézte magvas észrevételeit a házasságról, hanem saját férjéhez, de hangereje miatt minden tény átszűrődött hozzánk is. Azt közölte emelt hangon a családjával, hogy „tudtam én, és az anyám is megmondta, hogy nem hozzád kellett volna mennem, te semmirekellő, hanem a Lászlóhoz, mert ő bezzeg…” Elhangzott még László akkori foglalkozása (buszvezető), összehasonlítva hallgatag férje foglalkozásával (műszerész), anyagi viszonyuk, lakásuk nagysága, mindez persze párhuzamba állítva László helyzetével. Azért is emlékszem ennyire jól, mivel egy idő után napi rendszerességgel hallatszott fel a lista az alattunk levő lakásból.

Sosem beszéltem velük, kizárólag a liftben haladtunk együtt némán néhány emeletet olykor. Megszeppenve álldogáltam mellettük, tudva a titkot, hogy a szomszéd bácsi nem elég jó, bezzeg a másik.

Mindenkinek van az életében egy bezzegvalaki, akihez viszonyítja a saját életét. Párkapcsolat, karrier, döntések; mintha annak a másiknak minden jobban sikerült volna. Az online térben közölt, szűrőkkel gondosan megszépített képek és sztorik még inkább ráerősítenek erre. Pedig a saját életünkben mi vagyunk a főszereplők. Mindig ott van a lehetőség, hogy változtassunk, lépjünk, elváljunk, visszamenjünk, megbeszéljük. Egyébként meg tényleg nem marad más, mint a bezzegelés.