Hatalmas tömeg állt sorba nálad a legutóbbi könyvfesztiválon, dedikálásra várva. Döbbenetes a feléd áradó rajongás mértéke. Számítottál ilyesmire?
Az ember ilyesmire nem számíthat. Abban bíztam, hogy lesz egy olvasóréteg, amelyik szeretni és értékelni fogja a könyveimet, de fogalmam sem volt róla, hogy ez mekkora lehet. Utólag derült ki, hogy nagyon sok mindenkihez elértek, rengeteg olyan olvasó volt, aki a Szent Johanna gimivel vagy egy másik kötetemmel kezdte az olvasást. Annak különösen örülök, hogy viccesnek találják az írásaimat, és sokat nevetnek rajtuk, hogy értik és értékelik a humoromat. De az is fontos számomra, hogy egy-egy mélyebb téma is mindig megjelenik a nálam, amelyeket igyekszem nem szájbarágósan tálalni. Ezekre is rengeteg reakció érkezik, általában inkább a szülőktől, a pedagógusoktól, a könyvtárosoktól. A legbüszkébb viszont arra vagyok, hogy rengetegen olvassák újra a műveimet. A tizenévesek újabb és újabb generációi találnak rá a regényeimre, de mellettük sokan vannak a már húszas, harmincas éveikben járó fiatal felnőttek, akik megint előveszik egyik-másik kötetemet, mert nosztalgiázni akarnak egy kicsit. Íróként ez fantasztikus élmény!
Tizennyolc éves korodban írtad az első könyvedet, amit két évvel később ki is adtak. Ez tényleg azért született, mert elromlott a DVD-lejátszód, és annyira unatkoztál, hogy jobb híján írni kezdtél?
Tényleg. Abszolút ösztönös dolog volt ez nálam, cseppet sem tudatos. Volt egy történetem, ami nem ment ki a fejemből, leültem és megírtam, nem is számítógépbe, hanem papírra, tollal. Ma már látom a hibáit, mégis büszke vagyok rá, mert ez volt az első. Fontos, hogy nem szerettem volna sem ezzel, sem az azóta született könyveimmel semmit elérni, csak leírtam a történeteket, és boldog vagyok, hogy tetszenek az olvasóknak.
Szerinted miért ilyen népszerűek az írásaid?
Azt hiszem, hogy komfortosan érzik bennük magukat az olvasók, mert egy olyan világgal találkoznak, amiben jó lenni, ez pedig biztonságérzetet ad. Ezen túl talán a humoruk és a hétköznapiságuk miatt. És talán még mert nagyon filmszerűek, pörgősek, könnyű elképzelni őket, az olvasó a lelki szemével látja a jeleneteket. Magam óriási filmrajongó vagyok, eleinte forgatókönyvírónak készültem, mert az volt a tervem, hogy majd a filmvilágban helyezkedem el, de ebből nem lett semmi, mert jött a Szent Johanna gimi sikere.
De ha forgatókönyvírónak készültél, és filmszerűen írsz, akkor hogyhogy egyetlen könyved sincs még megfilmesítve?
Majdnem mindenki a Szent Johanna gimi adaptációjával keresett meg, ami szerintem a legkevésbé megfilmesíthető. Ez egy nyolc részen át tartó naplóregény, és a cselekménye sem filmszerű, talán egyetlenként a műveim közül. Mégis, mivel ez a legnagyobb, mindenki ezt akarta. A legtöbb megkeresés arról szólt, hogy adjak exkluzív jogot a könyveim megfilmesítésére, és utána majd kitaláljuk, mi lesz. Ennél én jobban féltem a köteteimet, mert nagyon jól látom, hogy nemcsak sikeres filmes adaptációk vannak, hanem sikertelenek is, az pedig rosszat tesz a könyveknek.
Hogyan szembesültél vele először, hogy nagyon népszerű vagy?
Szerencsére viszonylag lassan. 2010-ben három regény is megjelent a Szent Johanna-sorozatból, mert előre dolgoztam, és az akkori kiadóm úgy döntött, hogy adjuk is ki őket rögtön. Ma már tudom, hogy ezt nem így kellett volna, de akkor, kezdőként, ez jó ötletnek tűnt. A tavaszi könyvfesztiválon megjelent az első rész, két hónapra rá, a júniusi könyvhéten a második, októberben pedig a harmadik. Addigra már lett egy kisebb olvasói tábor, akik a következő év tavaszán megjelent negyedik részre hoztak minimum két ismerőst, de inkább többet. Az utána lévő ötödik – ami a Remény címet viseli, és ami fordulópontot jelentett a történetben – megjelenésekor történt meg először, hogy a Hegedűs Gyula utcában hosszan állt a sor a kis könyvesboltunk előtt. Utólag néha még magam is megijedek, hogy mekkora volt a felhajtás. Akkoriban még huszonéves voltam, és minden megtörtént velem, amire nem is számítottam.
Például?
Olyan kígyózó sorok, amelyek akkoriban példátlannak számítottak, főleg az ifjúsági irodalom esetében. Korábban csak a nagy nemzetközi sikerkönyveknél fordult elő ilyesmi, mint az Alkonyat- vagy a Harry­ Potter-sorozatok, amelyekhez soha nem mertem a saját könyveimet hasonlítani, de a sor ugyanolyan hosszú volt nálunk is, mint náluk. Előfordult, hogy rendőri tömegoszlatásra volt szükség, annyian­ jöttek. Ilyesmi csak rock- vagy filmsztárokkal fordul elő, nem egy könyv megjelenésénél. A Szent Johanna giminél megesett, hogy tizenévesek sátrat vertek fel az utcában, és úgy várták a megjelenést.
Hogyan tartod fenn magadban a tinédzser életérzést?
Tulajdonképpen a Szent Johanna gimi az egyetlen, amelyikben tizennégy évesek a szereplők, és ők is öregszenek. A legtöbb könyvem szereplői tizenhét vagy tizenkilenc évesek. Ha megnézed, nagyon sok film a tizenhat-tizennyolc évesek számára készül, mert ezzel a korosztállyal könnyen azonosul az idősebb és a fiatalabb néző is.
Vettél részt bármilyen formális képzésben, például regényírótanfolyamon?
Semmiben. Mindent, amit tudok, vagy ösztönösen tudom, vagy a filmekből tanultam el. A könyvek szerkezetét is a filmekből vettem, veszem át, de hát forgatókönyvírást is azért tanultam, mert filmes akartam lenni. Azt kell mondanom, hogy regényíróként is alapvetően filmes fejjel gondolkodom, majdnem minden történetemhez tartozik egy film.