Gyerek vagyok. Felszállunk a szüleimmel a tömött buszra, talán iskolába megyünk, talán hétvégi bevásárlásra. Elnehezíti a végtagjaimat a csalódás, már nincs szabad hely, állva kell majd végigzötyögnöm az utat, de ekkor egy távoli ismerős integet a szüleimnek a második ajtó előtti ülésről: üljek csak az ölébe, hadd pihenjen a gyerek. Egy volt kolléga sógora, tánctanár, ha néha összefutnak, mindig váltanak pár szót a világ folyásáról.
Elolvadt a világ, de a közepén a bácsi ül, és ott ülök az ölében én. A szájából dohos pincék szaga árad, szakálla birizgálja a fejem búbját. Elgémberednek a tagjaim, kényszertartást veszek fel, fészkelődnék, de nem teszem. A szüleim ott állnak mellettünk, beszélgetnek a fejem fölött. Ártatlanok vagyunk: ők nem sejtik, hogy a sötétnek lehet ilyen pirospozsgás árnyalata, én pedig nem merek megmoccanni vagy megszólalni. Ami azt illeti, fel sem merül bennem, hogy lehetne. Hogy kellene. Néma gyerek vagyok, akinek az anyja se, reflektorfényben megmerevedő őz vagyok, kiszáradt torok vagyok.
Felnőtt vagyok. Évtizedek telnek el, és a tánctanárról szóló szalagcímek beleordítanak az arcomba. Hogy beszólt. Hogy visszaélt. Hogy fogdosott. Hogy molesztált. Hogy zaklatott. (Hogy a környezet nem sejtette. Sejtette, de nem tudta. Tudta, de nem nézett oda. Odanézett, de nem hitte el. Elhitte, de széttárta a karját.) A gyomrom borsónyi, sírnom kell. Nem is tudom, miért, hisz velem nem is történt semmi. Másnak nem csak egy kényelmetlen buszút volt.
Felnőtt vagyok, és van egy kislányom. Vendégségbe érkezünk a távoli rokonokhoz. A bácsi fotelbe süppedő, súlyos test, Ülő Bika. Félregombolt ing, öregszag, artikulálatlan szavak, rebbenő, de még erős szorítású kéz. Gyere ide, aranyom, hadd adjak egy cuppanóst, nyúl a kislányom felé. A gyerek riadtan emeli rám búzavirág tekintetét, én pedig a vállánál fogva finoman előretolom öt centit, essünk túl rajta, gondolom, ugyan már, semmiség az egész. Nem nézek a szemébe.