Ildikó hosszú és kalandos útja a rovaroktól indult.
– Gyerekkoromban szegény anyukám sokat szenvedett attól, hogy mindenféle állatot hazacipeltem, volt kéregutánzó levélsáskám, gömbezerlábúm, botsáskám is. Édesapám viszont történész-­muzeológus volt, és szerette volna, ha én is történelemmel foglalkozom, ezért amikor megtudta, hogy biológia-kémia szakon tanulok tovább, elszomorodott. De amikor az egyetem után a Magyar Természettudományi Múzeumban, az Embertani Tárban helyezkedtem el, azért megnyugodott, hogy még­iscsak egy múzeumban kötöttem ki – meséli. – A biológiát az állatok mérhetetlen szeretete miatt választottam, ám az egyetemen szembesültem az állatkísérletekkel meg a boncolásokkal, az a része már nem tetszett. Megragadott viszont az antropológia, azon belül is a történeti embertan.

LEPERGETT ELŐTTE AZ ÉLETE

Az egyetem végén ‒ a rendszerváltás idején ‒ néhány társával és a múzeum bogarászával expedíciót szerveztek Indonéziába. A repülőjegyre azzal pályáztak, hogy levéllakó mohákat, denevéreket, rovarokat gyűjtenek majd. Ildikó talált is egy addig ismeretlen fajt, egy pattanóbogarat, amit aztán róla neveztek el.
Borneó szigetén a kutatóállomásra érve az első reggelen orangutánokat kerestek a trópusi esőerdőben, ahol annyira sűrűn álltak a fák, hogy sokszor masnikat kötöttek rájuk, hogy megtalálják a visszautat. Viszont egyetlen majmot sem láttak. Közben még az eső is eleredt ‒ érezte legalábbis Ildikó, de a többiek szerint tévedett. Aztán felnézett, és a feje felett, a fán ott gubbasztott egy megtermett hím orangután, aki éppen a vizeletével próbálta őt elzavarni. Később áthajóztak Balira, ahol a majomerdőben egy makákó Ildikó szemüvegét lopta le a fejéről, egy másik a bérelt autó slusszkulcsát szedte ki az egyik társuk zsebéből. Végül a kincseket egy zacskó kekszért és egy fürt banánért „vásárolták vissza” a majmoktól.
Ildikó egyik legsokkolóbb élménye ehhez az úthoz kötődik. Az Indiai-óceánnál a fiúk bizonygatták, hogy minden hetedik hullám után kimarad a nyolcadik, ami jó lehetőség arra, hogy a hullámtér mögé ússzanak.
– Vagy a hullám nem ismerte ezt a törvényt, vagy a fiúk tudták rosszul a fizikát, mindenesetre a nyolcadik hullám mégiscsak megjött, hirtelen egy kétméteres vízfal emelkedett előttem. Lecsapott. Úgy éreztem magam, mint egy porszem, kavarogtam a vízben, azt se tudtam, hol van fent, hol van lent. Szentül meg voltam győződve, hogy megfulladunk. Nem hittem, hogy ilyen létezik, de lepergett előttem az életem, felvillantak az emlékeim. Végül a következő hullám sodort ki minket a part felé – idézi fel a biológus. – Az emberi koponyában rengeteg kis üreges, rostos csont van, és ezeket mind megtöltötte a tenger vízzel. Az orromból egy héttel később is csurgott ki a sós víz, amikor előrehajoltam.
A következő expedíciójukat Malajziába szervezték. Akkor az antropológiaprofesszora felvetette Ildikónak, hogy embereket is vizsgáljon. Ildikó tehát a helyi iskolában megmérte a diákok magasságát, súlyát, váll- és koponyaszélességét, hogy a fejlődésük ütemét a hazai kutatók összevethessék például a magyar gyerekek adataival.
– Amikor pedig beesteledett, következett a második műszak, mentünk rovarokat gyűjteni az esőerdő mellé, egy szeméttelephez, ami tele volt patkánnyal, azokra meg jöttek a kígyók. A rovarok a lámpánk elé tett fehér vászonra repültek, mi pedig az ismertebbek helyett azokat a pici, fekete pöttyöket hoztuk haza, amelyekről feltételeztük, hogy új fajok lehetnek.

BILL GATES HÍRÜKET VITTE

Amikor megszületett a lánya ‒ akit három hónapos kora óta egyedül nevelt ‒, több expedícióra nem ment, a múzeumban dolgozott antropológusként. Akkoriban, 1994-ben történt, hogy a váci Fehérek templomának felújítása során ‒ egy befalazott, elfeledett kriptában ‒ a helyi Tragor Ignác Múzeum­ munkatársai kétszázhatvanöt múmiára bukkantak. Olyan váci polgárok és egyházi személyek mumifikálódott maradványaira, akik zömében az 1700-as évek második felében éltek. A holttesteket Ildikó a főnökével és barátnőjével, dr. Pap Ildikóval huszonhét évig vizsgálta.
A nagy fáraók mesterséges múmiáival szemben ezek a maradványok a környezeti hatásoknak köszönhetően mumifikálódtak. A kripta mikroklímája és az állandó huzat miatt a baktériumok, mikroorganizmusok és az egyéb lebontó szervezetek kiszáradtak, elpusztultak, ezért a bomlási folyamat leállt, a testek kiszáradtak.
‒ Mesterséges mumifikálásnál a könnyen romló belső szerveket eltávolítják, egy természetes múmiá­ban viszont összeszáradva, papírvékonyságúan, de minden szerv megtalálható. És a modern radio­lógia lehetővé teszi, hogy a maradványok tönkretétele nélkül, akár egy milliméteres szeletekre osztva tanulmányozzuk a testet ‒ magyarázza Ildikó. Megtalálták például a tbc-baktérium DNS-ét, ami azért izgalmas felfedezés, mert a tüdőbaj főleg a nyugat-európai iparosodáshoz és városiasodáshoz, az összezártsághoz és a rossz higié­niás körülményekhez köthető, de Magyarországra az iparosodás csak közel száz évvel később érkezett el. Az, hogy a váci múmiák­ 69,9 százaléka fertőzöttnek bizonyult, azt jelenti, hogy a járvány természetes úton Magyarországon is megjelent a nyugat-európai járvánnyal egy időben, és talán éppen a kisváros friss, dunai levegője segíthetett abban, hogy többen valószínűleg túlélték a gyilkos kórt. Az egyik nő például tbc-pozitív volt, mégis kilencvenhárom évig élt. A pontos életkort a halotti anyakönyvekből tudjuk. Ildikó két évig tanulmányozta a kézzel írt kusza sorokat, megtanult hozzá latinul is.