A mi feladatunk volt természetesen, hogy élelemmel lássuk el őket. Egyik reggel a feleségem meg is kérdezte, hogy ki mit kér reggelire. Arra már nem emlékszem, hogy a másfél éves mit akart enni, de arra igen, hogy a hároméves mit kért: csigaós­ kakát. Nem azt kapott, mert – ahogy azt a vájt fülű olvasó már bizonyára észrevette – mi is rájöttünk, hogy valójában kakaós csigát szeretne, csak véletlenül felcserélte a jelzőt és a jelzett szót. (A rag volt az egyetlen, ami ebben a jelzős szerkezetben a helyén maradt, ami fontos támpontot jelentett ­nekünk, hogy valójában mit is akar.)
És ha már a nyelvnél tartunk, amikor először leírtam a kifejezést, hogy „vájt fülű olvasó”, egyből arra gondoltam, hogy ez mekkora képzavar, és a vájt fülűt gyorsan kicseréltem vájt szeműre. Röviddel ezután azonban be kellett látnom, hogy a „vájt szemű olvasó” egy feloldhatatlan ellentmondás, úgyhogy visszatértem a vájt fülűre, mert időközben rájöttem, hogy ez csak látszólag képzavar. A ma használatos hangjelölő, azaz alfabetikus írás feltalálása után évszázadokig, sőt évezredekig az volt a szokás, hogy az emberek hangosan olvastak.