– Barna hajú, kreol bőrű lányként úsztam a boldogságban, mert a tejfölszőke, kék szemű kisbabám a lengyel férjemre hasonlított, így bizakodtam, hogy a szelíd színek mellé az édesapja nyugodt, álmodozó, konfliktuskerülő természetét is örökli majd. Csakhogy nagyot csalódtam, amiről szívesen mesélek neked és általad mindenkinek, hogy a fiatalabb szülők kevesebbet keseregjenek, mint én, amikor majd rácsodálkoznak a felnőtt gyerekükre – meséli a temperamentumos Regina, miután elhelyezkedik a millió csomagjával, és hosszas vívódás után latte macchiatót rendel.

Megmondó gyerek

– Imádok élni, táncolni, középpontba kerülni, szeretem a szerelmet, a szabadságot, és fontosnak tartom, hogy a külvilág vegye észre, eszem is van bőven – magyarázza mosolyogva, majd a következő percben elkomolyodva teszi hozzá, nála csak a lánya önfejűbb és szélsőségesebb. – Mintha a gyerekembe költözött volna az imádni való olasz apám öntörvényűsége és meggondolatlansága, akire nem haragszom, sőt, a jó egészségnek örvendő, nyolcvan feletti anyukám is megbocsátott neki. Kicsi voltam, amikor elváltak, anyu mégis megtanított olaszul, és én négy féltestvéremmel sirattam el apámat tavaly egy umbriai kisváros gyönyörű temetőjében. Hálás vagyok neki az itáliai tesóimért, akik szeretnek, és hozzám hasonlóan hangosak, őszinték. Utóbbi tulajdonságom és a túlfejlett igazságérzetem miatt­ rengeteg kellemetlenségem volt, mert mindig elvállaltam a „megmondó gyerek” szerepét. Együtt hőbörögtünk az osztálytársaimmal néhány tanárunk hülyesége miatt, de aztán én mondtam ki a „nagy igazat”, így a pedagógusok rendszeresen megállapították, nagyszájú, lázadó, szemtelen lány vagyok. Képzeld el, jó tanuló voltam, az olasz mellé megszereztem a német középfokú nyelvvizsgát, és a negyedik osztály első félévében ugyanerre készültem angolból is, mégis eltanácsoltak a gimnáziumból! Mert beleordítottam a matekórába, hogy nemcsak követelni, de tanítani is kellene, csakhogy az igazgatóhelyettes volt a borzalmas matektanár… Mit tehetett szegény anyukám? Pánikban keresett új gimit, telefonált, kérvényeket írt, könyörgött, hogy le tudjak érettségizni egy másik középiskolában. Sikerült, főiskolára is bekerültem, hatalmas mázlim volt!

Bezárt lélekkel

Csakhogy a „hatalmas mázli” nem lett Regina társa a magánéletében, pedig szép lány volt. Nem kellett fél kiló smink ahhoz, hogy észrevegyék, azonnal feltűnt magas, karcsú­ alakja, ha bármilyen bulin táncolni kezdett – ritmikus sportgimnasztikás előélettel –, ráadásul sokaknak imponált a harciassága, a benne lakó forradalmár. Szerettek vele beszélgetni, vitatkozni, okosnak, bátornak tartották. – Pedig a lázadásom ellenére is gyávább voltam, mint az átlagos lányok, hiszen én bezárt lélekkel szemléltem a partról, miként úsznak mások. Kínosan ügyeltem, nehogy szerelmes legyek, mert kiszolgáltatottá válok. A többiek röpködtek a boldogságtól, aztán csalódtak, sírtak, majd újra és újra próbálkoztak. Mit tettem én? Még főiskolásként is kerültem a szerelmet, azt gondoltam, a magam ura leszek egész életemben, nincs olyan férfi, akihez érdemes alkalmazkodni. Persze szórakoztatott, hogy tetszem a pasiknak, sokakkal jártam is rövid ideig, de szerelemvágy helyett valamiféle bosszúvágy hajtott. Átvertem a nagymenő fiúkat, össze is ugrasztottam őket. Éveken át játszottam a női sérelmeket megtorló, kemény lányt, pedig néhány pasi királynőként bánt velem – ahogy egy Reginával kell –, például a világ legszebb helyeire utazhattam velük, ám ha meguntam őket, gond nélkül vetettem véget a kapcsolatoknak. Mert halálosan felháborított a nőkkel szembeni fölény és erőszak, akkoriban utáltam a férfiakat! Anyukám próbált szelídíteni, nagyon féltett, de én azt hajtogattam, belőlem nem lesz rabszolga.

Akiért küzdeni kell

Rabszolga tényleg nem lett Reginából, de 1991-ben feje tetejére állt az élete. Egy lengyelországi konferencián az akkori „áldozata”, egy naiv, huszonéves fiú, aki kollégája volt egy hazai cég marketingdivíziójában, alaposan beivott a welcome-partin, majd úgy nekikeseredett, amikor Regina közönség előtt kigúnyolta, hogy éjjel lefeküdt a közeli pályaudvar sínpárjára, és várta a halált. Egy lengyel férfi rángatta ki életveszélyes pozíciójából. Andrzej fuvarozta a szállodába a magyar fiút, ahol kora hajnalban találkozott Reginával.
– Szívtelennek, üresnek tartott engem, és amikor megpróbáltam elmagyarázni, hogy a megalázott nőkért állok bosszút, szomorúan legyintett. „Olyan vagy, mint Heródes, aki az összes kétévesnél fiatalabb fiúgyermeket megölette, hátha köztük lesz az az egyetlen, aki felnőve letaszítja majd a trónjáról. Egy magas szőke erőszakoskodik a nőkkel, te meg bosszút állsz az összes alacsony barnán, micsoda ostobaság!” Ő nem volt erős macsó, csak egy angoltanárként dolgozó, érzékeny, intelligens, mélyen hívő férfi, aki észre sem vette, hogy a hajnalig tartó beszélgetéseink során óriási hatást gyakorol rám…
Andrzej nehezen adta be a derekát, Regina minden tartalék pénzét feláldozva rohangált hozzá Krakkóba, közben megszenvedte a magáét, de ma is azt állítja, megérte, mert különb emberré tette a szerelem. Úgy házasodtak össze 1993-ban, hogy nemcsak Andrzej szülei, de a gyóntatóatyja is áldását adta rájuk, Regina édesanyja pedig határtalan örömmel mesélte mindenkinek, hogy ­újjászületett a lánya. E boldogság betetőzéseként jött világra 1994-ben Viktória.

Hivatásos forradalmár

A fiatal pár élvezte a kétlaki életet. Krakkóban és Budapesten dolgoztak, nemzetközi baráti kör vette őket körül, a kislányuk szabadon nőtt fel. Viki egyszerre tanult magyarul, lengyelül, angolul, a pesti nagymamától pedig olaszul, ragadtak rá is a nyelvek, csakhogy nem volt szorgalmas, és nem akart kiragyogni a tömegből, mint az anyukája. Középfokú vendéglátóipari végzettséget szerzett Lengyelországban, időnként tolmácsként is dolgozott, közben „hivatásos forradalmárrá” képezte ki magát az édesanyja szerint. Rengeteg tüntetésen vett részt Lengyelországban, naprakész volt a tudása a magyar és lengyel közélet eseményeiből, csak hozzá hasonló aktivistákkal barátkozott, közben a szülei mindent elkövettek, hogy nyugodt, polgári életet élhessen.
– Vettünk neki egy bájos, tetőtéri lakást Krakkóban, huszonkét évesen boldogan odaköltözött, aztán elájultunk, hogy nem egyedül vagy az aktuális imádójával él ott, hanem egy csapatnyi, hozzá hasonló forradalmárral. Meg­győzhetetlen és irányíthatatlan! Én alig alszom, éjszakánként róla gondolkodom, mert aggódom. Soha nem meséltem neki arról, hogyan éltem fiatalon, ő mégis olyan öntörvényű, mint én voltam, csak másképp. Az áldott jó édesapja szerint meg fogja találni a maga útját, csakhogy nincs garancia arra, hogy ő is belebotlik a maga Andrzejébe… Jövőre már harminc lesz, de épp akkor tett tönkre egy szépen alakuló kapcsolatot, amikor e-mailt küldtem neked. Egy rendes fiú imádta Vikit, feleségül akarta venni, én bizakodtam, mert a lányomnak is tetszett – végre! –, mégis azt írta a barátnőjének, hogy agyára megy a fiú, mert unalmas, ostoba, mint egy 20. századi párttitkár. Naná, hogy látta a srác az e-mailt Viki laptopján! Csodálkozol, hogy lelépett?
– Valószínűleg nem tudjuk megvédeni a felnőtt gyerekeinket a sorsuk gödreitől – mondom, amikor szedelőzködünk, és felemlegetem a zseniális pszichológust, Ranschburg Jenőt, akitől sokszor hallottam, hogy a legodaadóbb gondoskodással sem lehet hamisciprusból tuját nevelni, de tölgyfából sem lesz ciprus soha. Regina hümmög, bólogat, majd búcsúzóul átölel, ám amikor kilépünk az utcára, kitör belőle az indulat, és nagyot kiált:
– Nem tudom megvédeni a gyerekemet önmagától! Hogy lehet ezt kibírni?
– Megkérdezted már édesanyádat, hogy ő miként élte át ugyanezt veled? – mondom csöndesen magamnak, hiszen Regina már elsietett az ő Andrzejéhez.