Frottőröknek hívják ezeket a jellemzően férfi elkövetőket, akik a tömegben próbálják idegenekhez sunyiban odadörzsölni a nemi szervüket. Hogy ez gusztustalan, és miért kell egy női magazin első oldalain erről írni? Azért, mert a gusztustalan dolgokról is beszélnünk kell, ha változást akarunk.
Évtizedes beidegződés, hogy az ilyen jellegű bántalmazásra sokan csak legyintenek, mondván, nem történt sérülés, másnapra elfelejti, hát nem is esett baja. Leginkább attól borulok ki, amikor nők mondják, hogy ugyan már, mindannyian túléltük ezeket, aztán mégis itt vagyunk! ­Talán a lányainknak is el kell viselniük, hogy idegenek hozzáérjenek a mellükhöz, megfogják a feneküket, vagy ezek az emberek a péniszüket odanyomják a combjukhoz?
Undorító? Szerintem is az, ezért jó, hogy a rendőrök nyíltan felveszik velük a harcot, hogy nem legyintenek, és nem az áldozatot hibáztatják, mert annak is komoly hagyományai vannak. Néhány éve egy női protokollszakértővel készítettem interjút az öltözködési szokások változásáról, és megemlítette, hogy a tinédzser lányok ne csodálkozzanak a kéretlen érintéseken, ha egyszer forrónadrágban szállnak fel a villamosra. Ahhoz, hogy végre magunk mögött hagyjuk ezt a narratívát, mindannyian kellünk.
Tizenkilenc éves voltam, magas, erős, sportos, és hatalmas volt a szám, de amikor a buszon egy férfi velem szemben ülve elkezdett maszturbálni, tehetetlen voltam, nagy nehezen leszálltam, és fél napig zokogtam. Pedig nem ért hozzám, nem szólt hozzám, és nem voltam veszélyben. Ebből számomra az a tanulság, hogy akármilyen zavarba ejtő beszédtémák is ezek, tudatosítani kell a gyerekeinkben (és önmagunkban), hogy gyanús vagy kellemetlen helyzetben muszáj határozottan fellépni, hangosan szólni, jelezni a körülöttünk állóknak. És akkor is cselekednünk kell, ha azt látjuk, más került bajba.