Itt vagyunk a Cafe Frei főhadiszállásán, és ön teázik. Hogy lehet ez?
Szigorúan napi egy kávét iszom, és az már megvolt. Néhány éve nagyon figyelek az egészségemre. Nemcsak sokáig szeretnék élni, hanem aktívan és fizikálisan lendületesen. Édesapám nyolcvanhat éves, és szaladgál a kertben. Most aláírnám, ha azt mondanák, hogy annyi idősen olyan állapotban leszek, mint ő. És ezért már most kell tenni, az nem megy, hogy majd észbe kapok hetvenévesen, mit is kéne csinálnom annak érdekében, hogy nyolcvan fölött is bicajozhassak.
Egy pár évvel ezelőtti interjúban azt mondta, nem az foglalkoztatja, hogy elmúlt ötven, hanem az, hogy fizikailag aktív maradjon, és azt csinálhassa, amihez kedve van. Ha fel akar menni egy hegyre sátrazni, akkor bírja. Most, ötvenhét évesen hogy áll ezzel?
Nagyon jól érzem magam, békében vagyok a korommal és az életem ritmusával. Sokkal szebbnek látom az életet ma, mint akkor, ötven körül. Nem volt klasszikus életközepi válságom, amikor az emberek újrakalibrálják az életüket, és azon gondolkodnak, mit kellene másképp csinálniuk, mint addig. Állati klassz életem volt, és ugyanúgy akarnám leélni. Hatvan felé közeledve persze mások a súlypontok, más a fókusz. De ha a különböző életszakaszok szépen, lágyan egybesimulnak, akkor nagy bukkanók nélküli utazás az élet. Nem kiabálnám el, de egyelőre úgy érzem, hogy az enyém egy szép utazás, eddig jó volt. Egyébként idén nyáron is felmentem a hegyre. Ehhez viszont nem elég annyi, hogy sportolj, ez egy komplex ügy. A mozgás mellett fontos a táplálkozás, a táplálékkiegészítők, a stresszcsökkentés és mindenféle toxikus dolog kizárása.
Mit sportol?
Jógázom, nyújtok, mindennap mozgok. Most jövök a nizzai nyári életemből, ilyenkor naponta úszom a tengerben negyven-ötven percet. A futás, illetve a nagyon intenzív gyaloglás után az úszás a legjobb mozgás. A szüleim Óbudán a hegyen laknak, mindennap sétálnak egy nagyot, akkor is, ha nincs kedvük, vagy hideg van. Tök jól csinálják. Budapesten, Miamiban és Toszkánában biciklizem. Gyerekkorom óta bicajozom. Orfűn éltünk májustól szeptember végéig, biciklivel jártam edzésre meg iskolába Pécsre, huszonöt kilométer egy irányba a hegyre fel és le, aztán hazafelé még egyszer ugyanennyi. Azért az nem kevés.
Milyen edzésre járt?
Teniszeztem, nagyon komolyan, versenyeket is nyertem. Björn Borg szerettem volna lenni. Aztán amikor tizenhét éves koromban az akkor már ifi Wimbledon-bajnok Ivan Lendl ellen játszottam, és az adogatását nemhogy fogadni nem tudtam, hanem arra gondoltam, el kéne előle állni, mert agyonüt, akkor rájöttem, hogy én sosem fogok a boldogságtól térdre rogyni egy wimbledoni győzelem után, mint a példaképem, Björn Borg a híres fotón. Ami egyébként ki volt tűzve a szobámban.
És akkor abbahagyta az egészet?
Nem, csak már nem keltem fel kora reggel, hogy futóedzésre menjek, és még iskola előtt falazzak egy órát a Balokány-ligetben.

Nehéz volt elengedni ezt az álmot?
Nem, mert imádtam a történelmet, és azt gondoltam, hogy akkor nem a teniszező kezemmel, hanem a fejemből fogok megélni. És ráfordultam a tanulásra. De attól én még teniszeztem tovább. Moszkva város és Tennessee állam bajnokával ül szemben! Jártam újságíró-világbajnokságra, Európa-bajnokságra, nyertem érmeket. Tíz éve viszont abba kellett hagynom, mert tropára ment a térdem.
Említette élete helyszíneit: Budapest, Miami, Nizza, Firenze. Pár éve felvetette, hogy a négylaki életmódot lassan háromlakivá kellene alakítania, az életkora miatt. Ezek szerint ez nem történt meg?
Nem, és azt hiszem, nem is fog. Illetve inkább azt mondom, hogy remélem, ez soká fog megtörténni. Szabó Magda Megmaradt Szobotkának című könyve jut eszembe. Van benne egy olyan pillanat, amikor Szobotka már beteg, kijön az orvos, és azt mondja, már ne menjen fel többet az Alpokba. Nem tudom szépen idézni, valahogy úgy fogalmaz Szabó Magda, hogy most csukták be az ablakot az Alpokra. Az többé már nincs. Megy az ember élete előre, de bizonyos ablakok be fognak csukódni. Nálam ezek valószínűleg a hosszú, tengerentúli utazások lesznek. Egyébként nem szűnök meg csodálni, hogy felülök itthon a repülőgépre, amely pár óra múlva a világ egy teljesen más, izgalmas pontján tesz le. Irtóra szerettem gyerekkoromban Kittenbergert meg Széchenyi Zsigmondot, és annyira bennem van, hogy nekik hat hétig kellett utazniuk Afrikába a Lloyd Triestino hajóján. Én meg repülővel órák alatt ott vagyok bárhol. Kit érdekel, hogy sokan voltak a gépen, kicsit kényelmetlen volt a szék, vagy mit hoztak enni? Lassan negyven éve, hogy így élek, és semmit nem tompult ez a csodálatom.
Van egy olyan mondása, hogy a jó élethez nem elég a pénz, képzelőerő és energia is kell hozzá. Ezt a gyerekeinek is sikerült átadnia?
Szerintem igen. Zsófi huszonhét éves, egy kis életvidám lány, Firenzében kezdett egyetemre járni, mert úgy tűnt, hogy hozzá passzol ez az olasz világ. Utána mégis azt mondta, hogy Dániában szeretne élni. Tetszett neki, hogy ott senkinek nincs logó a ruháján, nem az a fontos, hogy mid van, az egy egyenlő társadalom, ahol értékükön kezelik a nőket. Éppen még van egy utolsó kurzusa Koppenhágában az egyetemen, üzleti vállalkozástudományt tanul, marketingfókusszal. Van egy nagy szerelem, egy dán fiú évek óta, úgyhogy azt gondolom, Zsófi gyökeret ereszt Dániában. Itt az lesz a kérdés, hogy ha egyszer lesz unokám – ha véletlenül olvasod, Zsófi, ezt most nem nyomasztásból mondom, hogy „apu unokát szeretne” –, akkor milyen lesz egy közös vacsora, milyen nyelven fogunk vajon beszélgetni. Már most is angolul beszélünk a karácsonyi asztalnál, mert Tobias nem ért magyarul.
És a fia mit csinál?