Nem lennék ma kezdő munkavállaló – mondta a szakértő a munkaerőpiacról szóló anyagunkban. Bevallom, én sem szívesen. Most kezdeni egy életpályát, amikor az sem biztos, hogy a választott szakmánk kitart egy évtizedig, nem éppen könnyű. Dönteni, merre tovább a középiskolából, sosem volt ennyire bonyolult: tanuljon ki egy szakmát, vagy járjon még jó pár évig iskolába?
Szakmák tűnnek el szinte nyomtalanul, legfeljebb regényekben, fekete-fehér filmekben találkozunk velük. Felgyorsult világunkban nem csoda, ha egy pár évtizede még igen aktív foglalkozásról a mai kamaszok mit sem tudnak. Mi az a szemfelszedő, kérdezte a gyerekem a boltban, egy retró táblácskára mutatva, melyen valaki annak idején a szolgáltatásait kínálta. Próbáltam magyarázni a harisnyajavítás fontosságát, de éreztem, messzebbre visz ez a történet.
Eltűntek a szemfelszedők, ahogy a gépírónők, telefonos kisasszonyok vagy a pénztárgépműszerészek is.
A szerkesztőségben dolgozók többsége tanári diplomát szerzett, akad köztünk történelem, magyar, német és testnevelés szakos is. Tanítottunk is pár évet, mire az újságírásnál kötöttünk ki. Szerelem az írás, megszállottság a kíváncsiság, ám hogy a nyomtatott történetírás meddig kell, mi sem tudjuk. Amit tudunk, hogy a szavakra, az elgondolkodtató írásokra szükség van.

Az olyan elgondolkodtató cikkekre, mint amilyeneket Szegő András írt, szeretett munkatársunk, akire ebben a lapszámunkban emlékezünk. A szakma kevesebb lett egy fantasztikus kollégával, búcsúzunk Andrástól, az újságírótól, aki a legjobban bokszolt, és a bokszolótól, aki a legszebb interjúkat készítette. Most először nem ő ír másokról, hanem pályatársak, barátok mesélnek róla.