Szegő Andris elment

Ezt írtam föl a lap tetejére, ez a három szó állt ott magában napokig. Meg hogy nyolcszáz karakter. Ennyi legyen, mondták. Mi fér nyolcszáz karakterbe? Hogy hajnal van. Pirkad. Narancsfények. A képernyő előtt gyertya ég. Ezt az egészet ki kell majd húzni.
Együtt jártunk a gyorstalpaló újságíró-iskolába. Ott is ritkán szóltál, s a mondataid végén mindig ott volt a kérdőszó: Nem? Mintha a másiktól vártad volna az igent.
Lassan engedted beljebb az embert. De csak egy felületes határig. Közben, mint a nagy játékosok, figyeltél. De soha nem mondtál semmit. Régebben karácsony előtt neveket húztunk. Egyszer engem húztál. Az ünnepen csoszogva odajöttél, és a kezembe nyomtál egy könyvet. Lázár Ervin: Berzsián és Dideki. Szia, Schäffer, mondtad. Abban a pillanatban torokszorító érzés fogott el. Gyengédebb vagy, és sokkal, de sokkal többet tudsz a másik emberről, mint amennyit valaha is sejthettünk rólad.
Hány karakterbe fér egy ember? Egyidősek vagyunk. Százezer karaktereket írtunk… És közben, mondd, megtudtál valamit erről az egészről…?
Schäffer Erzsébet

Andriskám, most lopok tőled!

Művelt, játékos, kedves, keserű, linkóci, komoly, gátlásos, gátlástalan, empatikus, haragos. Mint ­Fellini imádni való bohócai… Andris ilyen volt, ezért szerettem vele filozofálni, hülyéskedni, vitatkozni, ezért tudta feledhetetlenné tenni azt a fura helyzetet is, amikor egy Szegő-interjú alanya lettem. Emlékszel, Andris? Parttalanul röhögtél az olvasói leveleim mennyiségén, én szintén, amikor rájöttem, tényleg nem használsz magnót. Aztán pukkadoztam a nevetéstől, amikor megírtad, hogy úgy érkeztem, mint Amundsen a jégmezőkre, egy hajórakomány felszereléssel, a címedtől pedig el­olvadtam: „A műfaj neve: Vékulcsár”.
Andriskám, soha nem mondtam el neked, hogy a cikkedet kinyomtattam, a dolgozószobám falát díszíti. Mert nagyobb elismerésnek tartottam, mint a hazai és külföldi kitüntetéseimet. És most lopni fogok tőled: november elsejéig létezett egy utánozhatatlan sajtóműfaj, a neve SzegőAndrás! Volt. Pokolian fáj a „volt”.
V. Kulcsár Ildikó

„Mindent megbeszéltünk!”

Mindenszentek reggelén jött az sms. Dél körül hívtam a feleséged. Éva szomorú, űrt érez, a könnye elapadt, fáj neki nagyon, közben tudja, neked már jobb így. És hiszem, igaza van.
Számomra megnyugvást ad, hogy mi is rendeztük sorainkat, azon az augusztusi napon, mikor utoljára találkoztunk. Amikor szóltam, András, ne csoszogjon, tűrje be az ingét. Jó, Mucika, maga tudja, válaszoltad, és emelted a fájós lábad, tűrted az inget. Viccesen mucikáztál, magáztál, de hallgattál rám. Jó játék volt. Persze ha komoly dologról esett szó, figyelj, te Árvai, így kezdted.
Aznap az értekezlet végén mellém léptél, soroltad a kórságokat, és azt kérdezted, ugye, Árvai, ezekbe nem lehet belehalni? Ugye nem? Mert én nem bírom a halált! A szüleimét máig képtelen vagyok elfogadni… Szomorú volt a szemed, és én tárgyilagosan azt feleltem, de, Szegőkém, de, mindenbe bele lehet, persze legjobban az életbe. Távolba néztél, és elsuttogtad az utolsó köszönömöt. Tébláboltál még kicsit, hengerré hajtottad a Nők Lapját, rám néztél, és mielőtt utoljára kiléptél az ajtón, más tekintettel, más emberként odavetetted, viszlát, Mucika, akkor magával mindent megbeszéltünk!
Árvai Magdolna

Majd hívlak, Bruce!

Halló, itt Bruce Willis – kapta fel a kagylót. Én meg a Demi Moore. És már lapozta is fel a titkos noteszét, hogy kikeresse nekem a kért művész vagy sportoló elérhetőségét. Gyakorlatilag mindenkit ismert, akit nem, az nem is létezett. És túl volt már minden szakmai féltékenységen. Óriás volt, ő volt a mester. A Mesterem… Időnként váratlanul odaszúrt egy mondatot: Nem jó irányba mész. Miért? Tűpontos, zsigerig hatoló választ adott. Máskor meg, ha bántás ért: Ne búsulj, kicsikém, csak három napig tart!… Néha persze elkésett. De ő azt is tudta, hogy ha az ember orra bukik ezen a sikamlós pályán, az csak a javát szolgálja. Máskor meg a sarokból figyelte, amint fékevesztetten cikázom, és csitítón megérintette a vállam. Talán egy újabb hasalástól mentett meg… Mindent látott, mint egy bölcs pók, akkor is, amikor más halandók tapogatózva közlekednek. Én is érteni véltem őt. Láttam a lelke mélyén szorongó kisfiút. Meg a Don Quijotét, a Bruce Willist, a bölcs, együtt érző Yodát. András mesehős volt, jelenség, szín a palettán. Most üresen kattog a telefon…
Koronczay Lilla

Egy piros ing és egy fehér

Mindent tudott az újságírásról. Tudta, hogy szeretni­ kell az embert, aki felé fordul. És az olvasókat is, mert képzeletben mindannyian velünk vannak. Érzelmekre vágynak, őszinteségre, póztalanságra. András maga is póztalan volt. Egy piros ing, egy fehér, ezek voltak a kedvencei. Meg is kérdezte, ha valaki piperkőc módon öltözött, miért teszi. Vajon el akar takarni valamit? Hiszen a lényeg a lelkünk mélyén van. Az interjúkban is – ebben a műfajban verhetetlen volt – az emberek valódi arcára volt kíváncsi. Az esendőségükre. „Amit Szegő nem tud a városban, az nincs.” Így tekintettünk a tudására, emberi kapcsolataira. „Ő a barátom” – mondta sokszor az interjúalanyaira, és tényleg azok voltak. És így is tudott róluk írni, hogy olvasóként mi is megmelegedhettünk a kályhánál, amit a szeretetével fűtött.
Eszes Andrea

Cserhalmi György színművész: Régimódi, magányos, önazonos

Andris morálisan szigorú ember volt, én pedig egy lazább fickó. És egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy néhány interjú után keressük egymás társaságát, és mindketten barátként beszélünk egymásról. A politikán kívül minden más szóba került köztünk: világbajnokságok, hogy miért utál már repülőre ülni… Jókat röhögtünk, egy húron pendültünk.
Nagyon tudott írni. Ha akarta, Kosztolányi-szinten is. És volt benne empátia – ami nem mondható el mindenkiről. Volt benne jó kedély, és bizonyos témákban kifejezetten nagyvonalú volt. Nem akart mindenkit a földbe döngölni – sőt, ellenkezőleg. Mindig azt mutatta az interjúalanynak: látod, lehetne így is… És én most téged megemellek. Volt, aki ezt megértette, és volt, akinek az „orrába esett az eső”, aztán odébbállt. Hihetetlen kapcsolatokat tudott kialakítani sportolókkal, vagy akár velünk, a színházi világból.
​És hogy régimódi figura volt-e? Az. Mindig magányos, aki nem a divatot követi, hanem a saját meggyőződését. Aki önazonos. Az ilyen emberek előbb-utóbb szemet szúrnak. Mindenesetre azt lehetett látni, hogy nagy szeretet övezi, akármerre mentünk. Még akkor is, ha az utóbbi időben mind a ketten elég nehezen tudtunk járni. Annyi szeretet vett minket körül, hogy már azért megérte összefutnunk a Pozsonyi úton. Ehhez pedig semmit nem kellett csinálni, csak rendesen eltölteni negyven-­ötven évet a pályán.