M. Mester Katalin ars poeticája dióhéjban a következő: – A kisemberek élete izgat engem, mert róluk soha nem beszélünk. A nagy emberek megalkotják a politikát, róluk szólnak a hírek, a történelem. A kisemberek széles rétegéről, akik pedig mindezt elszenvedik, róluk nem szólunk. A gazdagok elmennek, elmenekülnek, ha rosszra fordul a helyzet, a kisemberek azok, akik mindig helyben maradnak. – Amikor belekezdett, nem is tudta, hogy amit művel, az egy létező történelemírási műfaj, és neve is van, ha nem is magyar. Oral history – így hívják a történetírásnak azt a módját, amely a nagy világeseményeket a hétköznapi emberek szemüvegén, a személyes élettörténeteiken keresztül mutatja be. És hogy a történetírásnak miért ezt a formáját választotta, annak az okait – természetesen – M. Mester Katalin személyes életében kell keresni.
Édesapja szavai
Katalin három testvér közül másodikként látta meg a napvilágot 1954-ben. – A szüleim korán elhunytak, édesanyám mindössze ötvennégy éves volt, apám hatvanhárom, amikor meghalt, 1985-ben. Az utolsó időkben mindennap bejártam a kórházba. Már hetek óta nem beszélt, csak pillantásokkal vagy kézmozdulatokkal kommunikált, de a halála előtti napon azt mondta nekem: „Kislányom, nagyon vigyázz, a fal mellett osonva menj, mert itt vannak az oroszok, engem meglőttek, és látod, nagyon beteg vagyok!” Oroszok persze sehol, de nem véletlenül mondta. Huszonegy évesen került a frontra harckocsizóként, s alakulatával Kijevig jutottak. Számos életveszélyes helyzetbe került. Előfordult például, hogy a füle mellé, a szekrény fájába csapódott be a kés, amivel a partizánok meg akarták ölni. Egész fiatalon megtapasztalta a páni félelmet, és meggyőződésem, hogy a halála előtt ez jött elő a tudata mélyéről. Sokat mesélt a frontról, sajnos nem jegyeztem le mindent, mert nem gondoltam, hogy ilyen korán meg fog halni. – Édesapja, Mester József korai halála volt az egyik motiváció, hogy Katalin megörökítse a kisemberek történeteit, de a család további inspirációt is jelentett számára. Anyai nagyapját, Vajay Mátét, aki hetvenkét holdas kulák ember volt, az ötvenes években a kommunisták meghurcolták, börtönbe csukták, kínvallatásnak vetették alá.
– Sok mindent tudok, de rengeteg mindent egészen biztosan nem mondott el a nagyapám, egyrészt, mert meg volt tiltva, másrészt meg férfias szemérmességből; ezek az emberek nem szívesen beszéltek az őket ért méltatlan megaláztatásokról.
Történelem alulnézetből
Igazságot szolgáltatni a meghurcolt, megalázott kisembernek, aki nem alakítója, hanem elszenvedője a történelemnek – ez a gondolat egyre jobban érlelődött Katalin fejében. 1989-től kezdve külsős újságíróként dolgozott a Veszprémi Naplónál, ahova rendszeresen küldött be ilyen témájú írásokat. Első könyve is egy ilyen cikknek indult.
– A tanulókönyvem a Don-kanyart megjárt dr. Világosi György sorsát mutatta be, aki jogász volt, de csak hetvennégy éves korától kezdve gyakorolhatta az ügyvédi szakmát, mert ’56-os szereplése miatt harminchat évre elvették az engedélyét, amit a rendszerváltozás után is csak nehezen kapott vissza. A devecseri könyvtárban volt egy megrázó műsor a második világháborúról, amelyen együtt vettünk részt, és utána meghívott magához, hogy ott folytassuk a beszélgetést. Ezekből a találkozásokból született meg egy kézirat, amivel felmentem Pestre, és az utcáról besétáltam a Püski Kiadóhoz. Komolyan vették a munkámat. Kahler Frigyes, a III/III-as ügyek kutatója több ízben volt a lektorom, tőle tudtam meg, hogy amit csinálok, Nyugaton már elfogadott történetírás, és mára a magyar történetkutatásban is polgárjogot nyert – meséli Katalin.
Az első könyvet azóta tíz másik követte, amelyek többségükben a kisember viszontagságait mutatják be a történelem viharaiban. – A Visszatérő álmokban három asszonysorsot írok meg, egy magyar, egy zsidó és egy német származású asszonyét. Mayer Éva néni volt azon kevesek egyike, aki visszatért Auschwitzból. Devecsernek nagy létszámú zsidó lakossága volt, még izraelita iskola is működött. A helyi zsidókat mind elvitték, alig pár jött csak vissza. Néhány leszármazottal tartom a kapcsolatot. Éva néni mesélte, hogy az álmaiban mindig visszatér a rettenet, innen ered a könyv címe. – A könyvben szereplő magyar asszony Katalin nagynénje volt, Terka, aki csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy „te Kati, mutattam már neked a levelezésem a keresztapáddal?”. Ekkor átadott Katalinnak egy nagy köteg levelet, amelyet a második világháború során írtak egymásnak az akkor még jegyes fiatalok, Terka ki a frontra, Lackó haza Halimbára. Igazi aranybánya egy embersorstörténész számára. Ebből született meg a Drága kicsi Terkám! Édes Lackóm! című könyv.
Másfél-két évtizede Katalin még nem érezte, hogy mennyire fontos a fiataloknak megismerni a szüleik, nagyszüleik történeteit, de annyira felpörgött a világ, és olyan óriási szakadék keletkezett a generációk között, hogy ma már elengedhetetlennek tartja a múltidézést.
– A mai elképesztő jómódban élő gyerekeknek meg kellene ismerniük, milyen volt a nincstelenség és a szenvedés, amiből a déd- és a nagyszüleik jönnek, és az ő ki nem mondott vágyaik, álmaik honnan származnak. Az iskolákban szoktam rendhagyó történelemórákat tartani, és az élettörténeteknek mindig óriási sikere van a gyerekek körében. Sosem kellett fegyelmezéssel bajlódnom, nem volt olyan gyerek, aki ne rám, az elmondottakra figyelt volna. – Nem véletlenül, Katalin személyében ugyanis egy vérbeli pedagógusról van szó.
Vörös pokol
Katalin Halimbán született, Sümegen járt gimnáziumba, majd tanítónak tanult a győri főiskolán. Amikor pedig munkahelyet kellett választania, a környéken Devecserben kínáltak olyan szolgálati helyet, amelyhez lakás is járt. 1975-től húsz éven át az ottani általános iskolában tanított. 1995-ben áthívták Ajkára köztisztviselői feladatra az oktatási, közművelődési és sportirodába, és egészen a nyugdíjazásig ott dolgozott. Eközben továbbra is Devecserben élt, ahol 2000-től kezdődően hat éven keresztül önkormányzati képviselő volt, első nőként a testületben. És otthon volt 2010. október 4-én is, amikor az élete, sok más sorstársáéval együtt, az egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozott.
