1873: Az utolsó abroncsszoknyák
A 19. század utolsó harmadában Budapest óriási fejlődésen esett át. A századfordulóra megépült az Andrássy út, átadták a körutat, sorban nyíltak a kávéházak és a színházak, elkészült a kisföldalatti, a Hősök tere. Európai színvonalú metropolisz lett, a modernizáció központja. A napszaknak és alkalomnak megfelelő öltözködést a társadalmi élet tágas terei kívánták meg – tájékoztat Szatmári Judit Anna divattörténész, a kiállítás kurátora. Az öltözetet szigorú szabályok írták elő, és nem mellesleg viselőjük társadalmi hovatartozásáról, rangjáról és anyagi helyzetéről is tájékoztattak. A divatot továbbra is Párizs diktálta, de lassan Budapest is felzárkózott a világvárosok elegáns közönségéhez.
A késő rokokó szoknya formáját idéző turnűrös selyemtaft ruhát egy idősebb polgárasszony viselhette az 1870-es évek elején, délutáni látogatás alkalmával. A szoknya alatt, hátul domborodik a rugalmas acélötvözetből készült abroncs, ettől nyerte el jellegzetes, ringó mozgását a far. A fenékpárna a nyolcvanas években terjedt el. A ruhaderék (felsőrész) alatt kis vászonmellény rejlik, amelyet halcsontok merevítenek, ez tartja meg az egész felsőrészt. A fekete csipke vállkendő chantilly, amit ekkor már géppel készítettek.
Divatlap minden magára adó polgárasszonynak járt, ebből nézték ki a szezonálisan változó ruhadarabokat. A selyemruhákat méretre varratták valamelyik divatszalonban. Az arisztokraták és a jómódú polgárasszonyok megengedhették maguknak, hogy akár minden szezonban új öltözéket csináltassanak, a kevésbé gazdagoknak azonban meg kellett elégedniük a kalapok, díszek cseréjével. Kétszer ugyanabban a ruhában megjelenni egy társasági eseményen szégyennek számított. A tűpénzt – így hívták a varratásra szánt összeget – a ház ura állta.
1880: Bálokra, teára
Eltűnt az abroncs, de a fűző továbbra is tartotta magát, hisz a karcsú derék a nőiesség jelképe volt. A kivágott dekoltázst kizárólag bál esetén tartották ildomosnak, és a karokat is szabadon hagyták. A fedetlen testrész a férjvadászat bevett eszközének számított. A kalapokkal különösen jól lehetett variálni, hiszen a ruhák árának töredékébe kerültek. Ahogy egyszerűsödtek a ruhák, úgy nőttek a kalapok. A 20. század elejére már egészen nagy méretűek voltak, tele selyemvirággal, tollal, zselatingyümölcsökkel, ágakkal. A divatlapmellékleten azt is meg lehet figyelni, hogy a kor ruhadivatjára a magas, zárt nyak volt jellemző.
A rózsaszín selyemruhát vacsora alkalmával viselhette egy magasabb társadalmi réteghez tartozó fiatalasszony. Esetleg délutáni teához is alkalmas lehetett. Egy biztos, nem a piacra kísérte benne a cselédet a ház asszonya. Úgynevezett princesszruha. Egybeszabott, és szigorúan követi az alakot. Függőleges szabásvonalak szűkítik, és fűzővel még karcsúbbá varázsolható. Rajta gépicsipke-díszítés, és számtalan fodor, hátul hatalmas rózsaszín masni teszi még romantikusabbá. Ujján és mellrészén csipkebetét látható.
Alsóneműk: az első réteg egy térd alá érő finom lenvászon ing, ez alá húzták a bugyit, ami egy ízléses pamutvászon száras nadrágocska volt, és a térd fölé ért. Elöl köldöktől, hátul a fenékvonal végéig nyitott; így vált lehetővé a mellékhelyiség használata. A szalagos fűzővédőt a míder fölött viselték, hogy megkíméljék a ruhát a halcsont, illetve acélmerevítőktől. A fűző eltűnésével az itt látható csipkemellénybe fűzték a halcsontokat, így kissé megemelték a mellet. Fölötte ingvállat, azaz blúzt viseltek.
A cipő selyem, gombos, a talpa bőr. A kiegészítőket a különböző szakmák képviselői készítették. Az 1884-es ipartörvény szigorúan szabályozta, mely foglalkozásokat kötik végzettséghez. Ilyen volt a cipész, a szabó, a szűcs, a kalapos, a kesztyűs, de a művirágkészítéshez, ami fontos a korban – szinte minden kalapon, ruhán található selyemvirág dísz –, nem szükséges végzettség.
1905: Éljen a szecesszió!
A polgárlányok a századfordulón már kezdtek munkába állni, tanulhattak szakmát, továbbtanulhattak. Persze ez csak férjhez menés előtt volt elképzelhető. 1905-ben Budapesten feminista kongresszust tartottak, a polgári társadalom szigorú szabályai lazulni kezdtek. Mindez a ruhákon is nyomot hagyott, már nem sok volt hátra a fűzőnek.
A fotón mintha Ady Endre szerelme, Brüll Adél támaszkodna a szék támlájára. A ruha mellben buggyos, csipkefodrok díszítik, és a kor divatjának megfelelően magas nyakú.
Ebben az elegáns, törtfehér, pamut-batiszt ruhában feltehetőleg egy középosztálybeli fiatalasszony korzózott a Duna-parton. A nyaka kivágott, sejthető, hogy nyári darab. A mellrész buggyos, az öv még inkább összeszorítja az amúgy is karcsú derekat, és kész a kívánt, nőies S alak. Az ujj és a szoknya tele van csipkefodrokkal. A napernyőt nem csak a divat, az időjárás is megköveteli, hiszen a napsütötte bőr csak a két világháború között jön majd divatba.
A szecesszió idején kötelező volt a legyező és a kalap. Ezt a csodás selyemripsz darabot belül óriási kalaptű döfi át, amellyel a frizurához lehet erősíteni. Rajta selyemvirág díszek.
A ruhaanyagokat, selymet, batisztot, lenvásznat akkoriban textilkereskedésekben lehetett beszerezni, amelyek egymás után nyíltak Budapest belvárosában. A nők, polgárok és arisztokraták egyaránt kizárólag a saját szabójukkal varrattak. A ruhák egyéni megrendelésre készültek, és nem volt két egyforma. A szalonok rendszeresen tartottak divatbemutatókat, de kizárólag a saját vevőiknek. 1911-ben aztán megnyílt a Párisi Nagy Áruház az Andrássy úton, és attól kezdve a kispénzű polgárasszonyok szívesebben választottak felöltőt, blúzt, pelerint és kiegészítőket az ottani kínálatból. A felsőruháikat továbbra is varratniuk kellett.
