A kapu előtt két formás, ezüsthajú olajfa integet. Szokatlan látvány a szőlő hazájában, a Balaton-felvidéken. Szandra édesapja Krizsán Lajos, az ő házának udvarán állnak a dézsás olívák, boldogan szalad elénk. Még a sapkája is mosolyog:
– Látják ezt a sok gyönyörűséget? – tárja szét a karját, mintha egyszerre akarná megölelni olajfástul, mindenestül világot.
Legszívesebben a kertészet minden lakóját egyenként (legalább száz olajfáról beszélünk) bemutatná nekem, már ha tudná, kit tisztelhet bennük. Csakhogy ezek a fák legkevesebb két-háromszáz évesek! Sőt, van köztük egy matuzsálem is, cirka nyolcszáz esztendős, amely már a kora középkori emberekkel találkozhatott. Beleborzongok a gondolatba. Megérintem bogokba fonódott, vaskos, szürke törzsét: micsoda titkokat őrizhet! Lajos bácsi őszintén meghatódik, ahogy végigtekint a birodalmán:
– Tudja, amikor tavasszal lerakták a kamionról ezeket az ismeretlen, gyönyörű fákat, órákig mászkáltam közöttük. Mintha megbabonáztak volna, zsibongott bennem az öröm, majd szétrepedt a mellkasom. Nem tudom, mi árad belőlük, de azonnal feltöltöttek energiával. Csak a szerelemhez tudom hasonlítani az érzést, hirtelen megfiatalodtam, és ruganyosan kezdtem járni, mint mielőtt nyugdíjba mentem. Pedig annak már megvan egy ideje. Gépészeti igazgató voltam egy bányaüzemben, felelősségteljes munkám volt, előfordult, hogy még éjszaka is kapkodtam a telefont. Egyszer csak elegem lett. Korengedménnyel eljöttem nyugdíjba, megvettük ezt a házat Káptalantótiban, azóta itt pihenek. De idén tavasszal azt éreztem, ismét szükség van rám!
Az idős férfi homloka hirtelen elfelhősödik. Int, hogy kerüljünk beljebb. Miközben lefőzi a kávét, tovább mesél. A feleségéről, aki szegény már nem érhette meg, hogy Getsemáne-kert váljék az ő kis udvarukból. Mondjuk, nem is olyan kicsi, majd meglátjuk, úgy helyezték el az olajfákat, hogy elöl legyenek az öregebbek, a mutatósabbak, hátul meg a fiatalabbak. Van néhány gránátalmafájuk is, azok különösen kedvesek a szívének, csak úgy mosolyog róluk a pirospozsgás gyümölcs. De itt az idő, fogjunk egy kosarat, és induljunk olajbogyót szüretelni!
Nyersen keserű
Időközben a völgyben feltámadt a szél, az olajfák ágai közül ki-kivillan a termés. Egész szép mennyiség.
– Azért ez messze nem annyi, mintha ki lennének ültetve! – szabadkozik Szandra, aki közben végzett a befőttesüvegek kiöblítésével, és előkészítette az olajbogyók savanyításához a vizet, fokhagymát, sót, citromot. – De azért dézsában is szépen teremnek. Olyan fajtát kerestünk, ami önporzó, mert ahol ehhez két fa kell, hím- és nőivarú, mint például az olasz olívákhoz, ott ritkábban fordul elő a termés. Ezek azonban spanyol olajfák. Íme a kedvencem! – vezet oda egy háromszáz éves példányhoz. – Arbequina, nagyon finom a termése. De nyersen ne kóstold meg, mert keserű. Előbb meg kell savanyítani, akkor nyeri el a jellegzetes olajbogyóízt. Ez meg itt picual fajta, amott látsz hojiblancát is – mutat körbe, nem mintha én meg tudnám különböztetni őket. – Óvatosan, szemenként szedjétek, nem magasak a fák, eléritek a tetejét!
Nyomunkban Jenet Szandráék üzlettársával, Steinprinz Sebastiannal és három hófehér szamojéd kutyájával, Stellával, Lunával és Renzóval nekikezdünk a szüretelésnek. Az olíva termése akkor érett, ha kezd már kicsit pirosodni. Feltéve, ha eleve nem fekete. Mert akad itt az is. Szandra az otthoni kertjében, Balatongyörökön már tegnap leszüretelt, és elhozta nekünk megmutatni a termést. Határozottan nagyobb szeműek, mint ezek.
– Majd elviszünk titeket ide a szomszédba, a Szent György-hegyre, ha végeztünk, mert ott láthattok igazi ültetvényt is – ígéri a háziasszony. – Azok is a mi fáink, csak az étterem tulajdonosa, aki megvette őket, kiültette a földbe. Vigyázni kell, hogy a gyökérzet már jól érezze magát a dézsában, ez úgy két év, és akkor ki lehet ültetni a fát egy cirka tíz centivel szélesebb gödörbe. Az idősebbeknél sokszor daru kell hozzá, akkora a földlabda. De ott tartottam, hogy majd meglátjátok, mennyit teremnek a Szent György-hegyi fák! Csak úgy roskadoznak…
Szandra félrevon a ház déli oldalához. Furcsa, bonszaiszerű olajfák támaszkodnak hozzá.
– Ezeket pomponfáknak hívom – mutatja be őket. – Én metszettem őket ilyenre, lehet kis gömbölyűre meg teljesen egyenesre is vágni a hajtásokat. Ahol lemetszed, egyszerre három másik kezd kihajtani. Hihetetlen, mennyire burjánzó, erős növények, soha nem fognak elpusztulni. Átültetheted, utaztathatod, kiteheted a hidegre őket, mindent kibírnak. Balatongyörökön, a kertünkben négy éve ültettünk ki néhány olajfát, és vidáman áttelelnek. Nyilván a Balaton közelségének köszönhető az enyhe tél, mínusz 12-15 foknál hidegebbet mostanában nem tapasztaltam a Káli-medencében, meg persze az időközben beköszöntött klímaváltozás is tehet azért erről. Ráadásul Spanyolországban már olyan hőség van, hogy sokszor ötven fok fölé kúszik nyáron a hőmérséklet. Kezd elsivatagosodni a táj, öntözni se tudnak, mert nincs víz, ezért az olajfák egyre északabbra kívánkoznak. Ha mi nem hozzuk el, még a végén felaprítják őket tűzifának. De ezt majd Sebastian elmondja…
Az olajfa az új leander?
A ház asszonya szeretettel végigsimít egy idős fa göcsörtös kérgén. Tudom-e, hogy ezek mitológiai fák? Az Olajfák hegyén több ezer éves példányok is akadnak, amelyek még láthatták Jézust és a tanítványait. Különleges lények, a történelem tanúi. Nem véletlen, hogy minden mediterrán országban esküsznek rá, hogy az övék a legöregebb olajfa. Görögországban legutóbb harmincötezer éves olívamagokat találtak a régészek. Állítólag kis-ázsiai eredetű növény, de már sok ezer éve elterjedt a Mediterráneumban. Eredetileg igénytelen bokor, ami a sziklákon is megkapaszkodik, s csak akkor lesz belőle fa, ha az alsó hajtásait következetesen lecsupaszítják. Azzal Szandra lecsippent egy apró hajtást az előttünk álló példány oldaláról.
