Újraszámoltam, nem volt pénzem a színházjegyre. A tárcámban csak apró, hiába kotortam végig a kabátzsebemet, nem találtam benne semmit. Egy budapesti társulat vendégszerepelt Pozsonyban, évente egyszer-kétszer jöttek, amióta felkerültem a városba, az összesre elmentem. Egyszer inkább napokig üres főtt tésztán éltem, máskor meg a kollégium díjával késtem, csak hogy színházjegyre költhessek. Nem bántam meg, annak ellenére, hogy folyamatosan a felszólításokkal bombáztak, és a végén már a portás előtt is bujkálnom kellett. Pénzem továbbra sem volt, viszont újra színházba akartam menni, valami megoldás kellett, valami kreatív. Aztán bevillant.
A tükör elé álltam, és sminkelni kezdtem, alapozó, füstös szemhéjfesték, szemceruza, rá tus, pillaspirál.
Az utóbbiból csak a kínai vacak volt nekem. A folyosó végi közös fürdőszobában, az ablakpárkányon hagyott neszesszerekben kezdtem el kotorászni, olcsó sminkcuccokkal voltak teli azok is. Kispénzű diákok laktak itt, azok az éltanulók, akik az ország szegény részeiből küzdötték fel magukat. Minimális zsebpénzt, kis ösztöndíjat fillérekre beosztó fiatalok, akik még abból a kicsiből is hazaadtak. De nem mindenki volt ilyen, itt lakott például az egyik kisebb város polgármesterének lánya; amikor felfedeztem a sminkjeit, rögtön tudtam, hogy az övé. Csupa márkás holmi. A spirálja hosszú, dús pillákat varázsolt, a hajhabja tényleg formázott és tartott, a jó minőségű rúzs puha volt, és nem szárította az ajkam.
Szilonharisnya, ceruzaszoknya, a vizsgákon viselt elegáns cipő. Műbőr persze; tudtam, hogy hiába kényelmetlen, nem rúghatom le majd az előadás alatt, mert az ócska anyagban könnyen izzadt a láb, és a szag elárasztott volna mindent.
A szobatársam elegáns zakóját kértem kölcsön – ő kisebb volt ugyan –, és nem tudtam begombolni, de nyitottan is jól állt.
Ahogy a villamoson utaztam a sok sportcipős és kapucnis pulcsis egyetemista közt, úgy éreztem magam, mint egy század eleji regényben. Mindenki engem bámult. Egy húszéves, feszes test, klasszikus ruhában, elegáns sminkkel bekebelezi a világot.
A színházba húsz perccel az előadás előtt érkeztem. Már szállingóztak a szlovákiai magyar közösség tagjai, csallóközi falukból busszal felutazott emberek, diákok, idős pozsonyi nénik egymásba karolva, akik nem szalasztottak volna el egyetlen magyar programot sem.
Határozott léptekkel közelítettem a jegypénztárhoz, mély levegő, hát kihúz, fej magasra emel, és magabiztosan mondtam: „A barátom dugóba került, nála vannak a jegyek, úgy néz ki, hogy nem ér ide kezdésig, én viszont mindenképp szeretném megnézni az előadást.”