Az első operaélményem

Két és fél éves lehettem, amikor a szüleim állítólag képtelenek voltak este lefektetni, mert éppen egy opera-előadás ment a tévében, és én csak álltam előtte megkövülten. Nem tudtak onnan elrángatni. 1973-at írhattunk, szerintem akkor kötöttem szövetséget az énekléssel.

Hit, becsület, szeretet

Harmadikos középiskolás voltam, dacos kamasz lány, akinek hiába hajtogatták a szülei, hogy tanulj, mert így nem lesz belőled semmi, nekem aztán beszélhettek, hanyagoltam a sulit. Mondhatnám, hogy a sportban viszont remekeltem, mert akkoriban versenyszerűen atletizáltam, de nem lenne igaz. Egy térdsérülés miatt az is abbamaradt. Úgy tűnt, semmi sem sikerül. Ez volt az a pont, amikor segítségre volt szükségem, és a nagymamámtól meg is kaptam. Nála töltöttem a hétvégéket, és az a csend, meg ahogy ő férfi nélkül, egyedül képes volt vinni a gazdaságot, példaértékűen hatott rám. Az az erő, ami belőle sugárzott, segített felállni. A nagymamám tanított meg rá, hogy higgyek magamban. Hit, becsület, szeretet! – mondogatta, és én ezt adom tovább a lányomnak is.

Hamari Júlia keze alatt

Tizenkilenc évesen már az Operaház színpadán álltam, ami ahhoz képest, hogy három évvel korábban kezdtem el énekelni, óriási bravúrnak számított. Minden idők legfiatalabb opera-énekesnője voltam. Ám még korántsem kész, hiszen nem végeztem Zeneakadémiát. Ahhoz, hogy belenőjek a lötyögő kabátba, egy stuttgarti szerződés segített hozzá. Huszonkét évesen kerültem ki az operaházba, közvetlenül Hamari Júlia opera-énekesnő keze alá, aki akkoriban ott volt professzor. Fantasztikus ember! Tőle tanultam, hogy ehhez a csúcsszakmához a tehetségen kívül elsősorban kitartás kell. Tudatosságra és igényességre nevelt. Arra, hogy fegyelmezetten, nap mint nap gyakoroljak és fejlesszem magam. Elvitt magával a fellépéseire is, és bemutatott a közönségnek. Megadta nekem a lehetőséget, és én éltem vele.